Az alapélmények (kereszténység és karma/reinkarnáció); első találkozás az ezoterikus kereszténységgel (Wagner és a Parsifal)

Amikor 1987 őszén a stuttgarti Szabad Szellemi Élet Kiadó azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy a fennállásának 40. évfordulója alkalmából megjelenő almanachba írjak egy rövid tanulmányt arról, hogyan jutottam el ahhoz a témakörhöz, amely a Rudolf Steiner és az új misztériumok megalapozása című könyvem tartalmát képezi, akkor az volt az első reakcióm, hogy elutasítom ezt a felkérést. Hiszen mindig is arra törekedtem, hogy minden „személyes” vonatkozást kizárjak a munkámból, ráadásul ennek a könyvnek az előtörténete és a megírása egyáltalán nem volt könnyű és egyöntetű folyamat, hanem bizonyos szellemi és okkult élményekkel állt kapcsolatban, amelyeket éppen ezért nem lehet nyilvánosságra hozni egy tanulmány keretében. Ennek ellenére - hosszas megfontolás után - arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom bemutatni az életem néhány olyan vezérmotívumát, amelyek elvezettek ahhoz, hogy az említett könyvem végül is megszületett. Elhatározásom fő oka azonban az az érzésem volt, hogy annak az objektív dolognak, amely minden emberi sors szellemi vezetésének alapjául szolgál, bizonyos feltételek mellett más emberek számára is jelentősége lehet, különösen azok számára, akik a 20. század második felében hasonló belső impulzusokkal érkeztek a Földre. Számukra bizonyára érdekes lehet egy arról szóló beszámoló, hogy korunkban egy ember, aki Kelet-Európa igen súlyos szellemi körülményei között született és nőtt fel, ennek ellenére nemcsak általánosságban találta meg az antropozófiához vezető utat, hanem olyan különleges kérdésekre is rátalált, amelyek bizonyos értelemben központi kérdéseknek tekinthetők, s amelyek az új misztériumoknak az 1923-as Karácsonyi Gyűlésen történt megalapítása köré rendeződnek.

Magától értetődően minden ember életének több rétege van, és a legkülönbözőbb áramlatokat és impulzusokat tartalmazza. Ezért itt csupán azokról a belső és külső indítékokról fogok beszámolni, amelyek talán érthetővé tehetik, hogy mi vezetett ennek a könyvnek a megírásához.

Ezzel összefüggésben két indítékot vagy alapvető élményt kell megemlítenem a korai gyermekkoromból. Egyrészt amióta az eszemet tudom, belsőleg mindig is kereszténynek éreztem magam. A családom ebben semmiképpen sem volt rám különösebb hatással. Bár mindnyájan kulturális téren dolgoztak (a művészet és az egzakt tudományok szinte minden területe képviseltette magát), ám szellemi szempontból nézve nagyon különböző volt családunk összetétele: voltak elszánt idealisták, sőt hívők, de voltak meggyőződéses materialisták is. Hogy a különböző szellemi irányzatok békéjét és harmonikus együttélését megőrizzük, rendszerint nem beszéltünk „világnézeti kérdésekről”. Ezért ilyen szempontból teljesen magamra voltam utalva. Ennek ellenére rendkívül nagy jelentősége volt számomra annak a körülménynek, amely abban az országban, ahol felnőttem, meglehetősen ritkaságszámba ment: hogy kezdettől fogva hozzáférhettem az evangéliumhoz, az Újszövetséghez. Ez a könyv felekezettől teljesen függetlenül, de az emberiség szellemi kultúrájának fontos részeként a mi családunk életéhez is éppúgy hozzá tartozott, mint a világirodalom, a zene és a festészet egyéb alkotásai.

A másik indíték, amely legkorábbi gyermekkoromig visszavezethető, az az érzés volt, hogy nem először élek a Földön, és ez az érzés összekapcsolódott azzal az engem mindvégig elkísérő sejtelemmel, hogy születésem előtt egy teljesen más, fénylő és végtelenül magasztos világban tartózkodtam. Gyermek- és ifjúkori verseimben gyámoltalan költői formában próbáltam kifejezésre juttatni ezt a két alapérzést, melyek akkoriban kimondhatatlanul éltek a lelkemben. És még valamit meg kell itt említenem. Családunkban szinte kivétel nélkül mindenki Wagner zenéjének rajongó híve volt. Gyermekkorom nagy eseményei közé tartozott az a nap, amikor családunk egyik idősebb tagja lefordította nekem Wagner Parsifaljának szövegkönyvét teljesen „blattolva”, s ekkor találkoztam azzal a témával, amely az azóta eltelt években szellemileg mindvégig elkísért. Akkoriban olyannyira Wagner művének hatása alatt álltam, hogy egy terjengős, verses formában én magam is megpróbáltam egy olyan Parsifal-drámát írni, amelyben a reinkarnáció gondolata már fontos szerepet játszott. Így kerültem először érintkezésbe az ezoterikus kereszténység áramlatával, s miután magamba fogadtam ezt az impulzust, felmerült bennem a kérdés, mely egész lényemet betöltötte: Hol található ma ennek a szellemi áramlatnak a korszerű folytatása?

Ez az új, belső törekvésem, amely teljesen áthatotta a lelkemet, később még tovább erősödött azáltal, hogy választ keresve erre a kérdésre, megismerkedtem a keleti, különösen az indiai bölcsesség bizonyos elemeivel. Ezekben valóban megvolt a mély, ezoterikus tudás, de hiányzott belőlük a középpont: hiányzott belőlük Krisztus. Néhányszor a „hivatalos egyházhoz” fordultam, hogy valamiféle választ kapjak kínzó kérdéseimre, de itt sem találhattam meg annak a szellemi áramlatnak a folytatását, amely Wagner Parsifaljával összefüggésben mutatkozott meg nekem. Bár akkoriban ezt bizonyára nem tudtam volna pontos fogalmakkal kifejezni, de úgy élt bennem, hogy Keleten a spirituális bölcsesség hihetetlen kincsei szunnyadtak, amivel szemben a keresztény egyházak ezoterikus szempontból alig voltak képesek bármit is felmutatni. Ha azonban a kereszténység valóban olyan, amilyennek a lelkem mélyén éreztem, akkor még a keleti vallásoknál és filozófiai rendszereknél is hatalmasabb és magasztosabb bölcsességkincset kell hordoznia. Ezt az érzést, ahogy akkoriban bennem élt, leginkább talán Rudolf Steiner szavaival lehet kifejezni, amelyeket - ha ekkor olvastam volna őket - teljesen magamra vonatkoztathattam volna: „Nem Krisztusban szenvedünk hiányt, hanem Krisztus megismerésében: a krisztusi Ízisz, a krisztusi Szófia terén.” (GA 202: Az új Ízisz, az isteni Szófia keresése, 1920. dec. 24-i előadás) Akkoriban az ezoterikus kereszténységre irányuló kérdés teljes erővel élt a lelkemben.

Az alapkönyvek; az ezoterikus kereszténység áramlatai (a rózsakeresztesség és a Grál-misztérium összefüggése); középpontban: a krisztológia; Buddha és Krisztus szellemi útja

A sors vezetése, amelyet - ha csak sejtve is, de - mindenki érzékelhet, ha belsőleg visszatekint a saját múltjára, tehát a sors keze talán éppen akkor nyilvánul meg a legerőteljesebben és legvilágosabban, amikor a külső körülmények látszólag ellentmondanak neki. Így történt, hogy az első Rudolf Steiner-könyv, ami a kezembe került, a Wie erlangt man (a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyv) volt. Ez a könyv a kezdet kezdetétől nem csupán a vezetőmmé és segítőmmé vált belső utamon, hanem ez adott választ először a „korszerű ezoterikus kereszténységre” vonatkozó alapkérdésemre. Hiszen noha Krisztus neve szinte elő sem fordul benne, de már a könyv első olvasása után teljesen világos volt számomra, hogy az emberi lélek Krisztushoz vezető útjának (a jelenlegi korszellem által adott) leírását tartom a kezemben.

A legmélyebb benyomást a két utolsó fejezet tette rám, amely két teljesen különböző érzést váltott ki belőlem: az egyik a saját belső tökéletlenségem élménye volt, amit a szellemi tanítványnak a küszöb Kis Őrével való találkozásáról szóló leírás idézett elő bennem; a másik pedig az a közvetlen bizonyosság volt, amit azoknak a szavaknak az olvasásakor éreztem, amelyeket a küszöb Nagy Őre szegez a szellemi tanítványnak - ekkor úgy éreztem: így csak Krisztus szólhat az emberhez! És ez azt jelentette számomra, hogy a Wie erlangt man (a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyv) a modern ezoterikus kereszténység egyik alapműve. (Akkoriban szinte semmit sem tudtam Rudolf Steiner személyiségéről, az Antropozófiai Társaságról és a Goetheanumról.) Később, A szellemtudomány körvonalainak olvasásakor teljességgel beigazolódott ez a sorsdöntő felismerésem. De nekem személy szerint annak a ténynek volt nagy jelentősége, hogy annak felismerése, ki is nyilatkozik meg a küszöb Nagy Őrének képében, az számomra nem A szellemtudomány körvonalaiból, hanem a Wie erlangt man (a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyv) tartalmainak intenzív átéléséből adódott.

A szellemtudomány körvonalaival amúgy is különös módon ismerkedtem meg. Először franciául akadt a kezembe. Akkoriban csak nagyon lassan és csak szótár segítségével tudtam franciául olvasni, így nem volt lehetőségem arra, hogy az egész könyvet feldolgozzam. De mivel a „megismerési út” témájában már jobban eligazodtam, ezért az erről szóló fejezetet vettem szemügyre, és itt nyomban rátaláltam a rózsakeresztes meditáció leírására. Így ez a gyakorlat volt az első, amit A szellemtudomány körvonalaiból megismertem. Ennek a gyakorlatnak a célja (az ember vérének megtisztítása az alacsonyabb rendű ösztönöktől, illetve Énjének megtisztítása az egoizmustól), de különösen a gyakorlat imaginatív formája igen mély benyomást tett rám: ez a gyakorlat azóta is elválaszthatatlan része belső életemnek. E gyakorlat révén az a sejtelmem is beigazolódott, hogy az ebben a könyvben leírt rózsakeresztes megismerési út valamilyen módon kapcsolatban van a Grál-misztériummal. De ez csak fél évvel később, akkor bizonyosodott be számomra végérvényesen, amikor A szellemtudomány körvonalai oroszul is a kezembe került, és az egészet elolvastam. Az ebben a könyvben leírt szellemi út nemcsak az ezoterikus vagy rózsakeresztes kereszténység útja, hanem a keresztény világ legjavának és legdrágább szellemi kincsének, a Grál-misztériumnak is a korszerű megnyilatkozási formája.

A szellemtudomány körvonalai volt a harmadik antropozófiai könyv, amit elolvastam: a második a Theosophie (A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című könyv) volt. Hogy A szellemtudomány körvonalainak elolvasása milyen nagy hatással volt rám, különösen azzal, hogy a szellemet mélyen megmozgató módon beszél a kozmikus fejlődésről, azt leginkább talán Rudolf Steinernek azokkal a szavaival lehet kifejezni, melyeket az 1909. június 30-ai előadásában [a kasseli János-evangélium hetedik előadásában] mondott: „Az antropozófia világszemlélete szerint tehát a reinkarnáció, az emberi lény és a kozmoszról szóló elmélkedés teljes tablójának középpontjában Krisztus lénye áll. És aki helyesen értelmezi ezt az antropozófiai világszemléletet, az azt mondja: mindezt én is megvizsgálhatom, megérteni azonban csak akkor fogom, ha az egész kép a hatalmas gyújtópontra: Krisztusra irányul.” (GA 112)

Így A szellemtudomány körvonalainak elolvasásában számomra sem az volt a lényeges, nem az volt a legfőbb „tanulság”, hogy egy olyan új szellemi kozmosz tárult fel benne, amely nagysága és emelkedettsége révén meghaladja minden eddigi tapasztalatomat, hanem elsősorban az, hogy ennek az új kozmosznak a középpontjában - mintegy annak „hatalmas gyújtópontjában” - a kozmikus Krisztus alakja áll. Mindig is úgy élt a lelkemben, hogy ez a tény egy örök érvényű igazság, de ennek a belső megérzésemnek a helyére ekkor lépett az átfogó és biztos tudás.

Mindez végül egy további témával bővült: Krisztus és Buddha szellemi útjának összehasonlításával, amely megvilágította számomra a történelmi kereszténység rejtett kapcsolatát a boddhiszattvákról és buddhákról szóló keleti tanokkal, amiről A kereszténység mint misztikus tény és az ókor misztériumai című könyv hatodik fejezetének végén van szó. Itt vált világossá számomra, hogy Buddha, miután eljutott fejlődésének tetőpontjára, vagyis ahol az ő életútja véget ért, ott - ebben a fénylő magasságban - kezdődik Jézus Krisztus szellemi útja. Más szóval: ott, ahol az emberiség egyik legmagasabb fokú beavatottjának útja véget ért, ott kezdődött Krisztus isteni-emberi útja. (Számomra ez a kérdéskör akkor nyerte el végső formáját, amikor később megismertem A Kelet a Nyugat fényében (Lucifer gyermekei és Krisztus testvérei) című ciklus utolsó előadását, valamint A boddhiszattvák szférája című előadást.)

Ezeket a témaköröket, melyek a Rudolf Steiner alapvető műveivel való munkámból fakadtak, itt két okból említem. Egyrészt, mert amikor legelőször találkoztam ezekkel a témákkal, már akkor is rögtön olyan érzésem támadt, és teljesen világossá vált számomra, hogy mindaz, amiről itt Rudolf Steiner beszél, már ismerős nekem, csak eddig nem voltam képes gondolati formában kifejezni. Ami általános és bizonytalan érzésként élt a lelkemben, azt most a gondolatilag is tiszta tudatosság hatotta át. (Csak jóval később tudtam meg, hogy sok antropozófusnak volt hasonló „belső emléke”, sokan éreztek ilyesfajta „belső emlékezést” különböző szellemtudományos közlések olvasásakor.) Másrészt pedig azért említem ezeket a témákat, mivel később még magasztosabb és még tömörebb, még koncentráltabb formában az Alapkő-meditációban találtam rájuk.

„A költő házában”, a Krímben; az előadásciklusok; a szellemi magánytól az első antropozófus barátságokig

Amikor 14 éves voltam, a családom elvitt a Fekete-tenger partjára, a Krím-félszigetre, abba a házba, amely egykor azé az ismert orosz íróé volt, aki közvetlenül az első világháború előtt részt vett az első Goetheanum építésében. Ebben a házban, amelynek egész légköre még erőteljesen emlékeztetett a 20. század elejére, sok egyéb mellett egy hatalmas orosz és francia nyelvű okkult könyvtár is volt, melyben Rudolf Steinernek szinte mindazok az alapvető könyvei megtalálhatók voltak, amelyek még a forradalom előtt jelentek meg orosz nyelven az Orosz Antropozófiai Társasághoz tartozó, „Szellemtudományok” elnevezésű kiadónál. Ettől kezdve előbb csak a nyári, majd nemsokára a téli szünidőt is minden évben „a költő házában” töltöttem (ahogy akkoriban nevezték e házat), s így a 14 és 19 éves korom közötti időszakban nemcsak Rudolf Steiner alapvető műveit ismerhettem meg, hanem sok más keleti, teozófus és különféle misztikus és egyházi irányzatokhoz tartozó szerzők szellemi és okkult műveit is.

Ezt az öt esztendőt lényegében teljes szellemi magányban töltöttem, hiszen az akkori környezetemben senki sem érdeklődött az antropozófia iránt. Életemnek ez a szakasza azonban a jelentős próbatételek időszaka volt számomra. Ezek alatt az évek alatt kellett az antropozófiát, vagy ahogy magamban neveztem: a Rudolf Steiner által képviselt szellemi áramlatot egész életem feladatául, mintegy e világi sorsomul választanom, s ennek során csak önmagamra, illetve - az élet előttem álló kérdéseire választ keresve - csak a saját belső erőimre támaszkodhattam. És amikor ez az elhatározás megszületett bennem, amikor minden erőmmel átéltem, hogy életemnek új célja és új értelme lett, s ezáltal elkezdtem tudatosan is szolgálni azokat az eszményképeket, amelyek korábban öntudatlanul éltek a lelkemben, s amelyek a szellemtudománynak köszönhetően most teljesen tudatos valósággá váltak számomra, a sors keze csak ekkor vezetett ki magányomnak ebből az eredendő állapotából.

És ez a következőképpen történt. Egyszer, a Krímben megismert barátaim házában teljesen „véletlenül” és legelőször került a kezembe Rudolf Steiner egyik előadássorozata. Addig nem is tudtam, hogy léteznek ilyen ciklusok, pontosabban szólva csak azt tudtam, hogy Rudolf Steiner tartott előadásokat, de azt nem, hogy fennmaradt-e belőlük valami. S ekkor hirtelen a kezembe került A szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (Állatöv, planéták, kozmosz) című ciklus tíz előadása [az 1909-es év nagy düsseldorfi ciklusa (GA 110)]. Ezzel az előadássorozattal a következő volt a helyzet. Az előadásokat egy olyan nő fordította le franciából, aki az ötvenes évek közepén tért haza Oroszországba az emigrációból. Hosszú éveken keresztül Párizsban élt, és nem sokkal a hazatérése előtt fedezte fel magának Rudolf Steinert, akinek aztán néhány könyvét magával hozta. Oroszországba hazatérve Ukrajna egyik nagyvárosában kellett letelepednie. És mivel a környezetében senki sem érdeklődött a szellemi kérdések iránt, így amikor látogatóban volt a barátainál, egyszerűen otthagyta náluk néhány Steiner-fordítását. Így került az egyik ilyen fordítás a barátaimhoz.

Ezen a cikluson keresztül ismét egy teljesen új világ tárult fel számomra. Úgy éreztem, hogy az a magasabb rendű szellemi valóság, amely ezekben az előadásokban Rudolf Steiner különféle leírásai mögött áll, az most még sokkal közelebb került a lelkemhez. Amikor a barátaimtól megtudtam, hogy ennek a fordítónőnek esetleg még más ciklusai is lehetnek, azonnal elhatároztam, hogy felkeresem őt. Ugyan mit számít az a 900 kilométeres távolság, egy ismeretlen város és a teljesen idegen emberek, ha akár csak egyetlen ciklushoz is hozzájuthatok. Akkoriban hajlandó lettem volna bármilyen akadályt legyőzni azért, hogy megkaphassak egy előadássorozatot. Hiszen ekkor már az antropozófia volt a legfontosabb dolog az életemben.

Aztán minden úgy történt, ahogy még remélni is csak alig mertem volna. A találkozásunk rendkívül szívélyes volt, és mély barátsággá vált, ami még négy éven keresztül tartott, egészen ennek a fordítónőnek a korai haláláig. Első találkozónkról négy vagy öt olyan előadásciklussal tértem haza, amelyeket Rudolf Steiner főként az evangéliumokkal kapcsolatos fejtegetéseknek szentelt.

Nagyjából ugyanebben az időben a sors egy másik találkozással is megajándékozott, ismét csak mintegy „véletlenül”. Erre a találkozóra is a Krímben, az orosz költő házában került sor. 1973 augusztusában egy nálam valamivel idősebb, éppen átutazóban lévő fiatalember látogatott el ide. A ház egykori tulajdonosának életét és műveit kívánta közelebbről is megismerni, mivel tudta, hogy ez az orosz költő annak idején részt vett az első Goetheanum felépítésében. Ez a látogató antropozófus volt. Megismerkedtünk egymással. Ő egy Oroszország északnyugati részén fekvő nagyvárosból származott. Beszélgetésünk végén címet cseréltünk egymással, és már fél év múlva meglátogattam újonnan szerzett ismerősömet. Igazi antropozófus barátság alakult ki közöttünk.

Ez az első antropozófus barátom nemcsak új ciklusokat, hanem meditációs szövegeket és verses formájú bölcs mondásokat (úgynevezett Spruchokat) is a rendelkezésemre bocsátott orosz fordításban Rudolf Steinertől: a Valóságot tükröző bölcs mondásokból (az úgynevezett Wahrspruchworte sorozatból) és Az ezoterikus iskolázáshoz adott útmutatások közül. A következő három esztendő során évente kétszer-háromszor is meglátogattam ezt a barátomat, és egyre inkább elmélyedtem Rudolf Steiner előadásainak világában.

Ha ma visszatekintek arra az útra, amelyen a sors vezetett, akkor azt kell mondanom: rendkívül hálás vagyok, mert lehetővé tette számomra, hogy a legnagyobb csendben és magányban először Rudolf Steiner alapvető könyveit ismerjem meg, és csak ezek után kerüljek kapcsolatba az előadásaival. Csak jóval később ismertem fel, hogy ez a sorrend a legjobb út ahhoz, hogy az ember beleélje magát az antropozófia szellemi világába.