Ujházi Péter 70. születésnapjára

Világszőnyeg-részlet,

avagy a nem „heji” festő

Születésnapi, 2010. október 28.

Ujházi Péter több mint három [illetve mostanra immár több mint négy] évtizedes művészpályáját a kezdetektől máig nehéz lenne egymástól világosan megkülönböztethető szakaszokra tagolni. Vidáman és természetesen hömpölygő folyamatként láthatjuk inkább, amelynek kényelmes áramában újra meg újra ugyanazok a fontos, Ujházi világát meghatározó elemek és mozzanatok sodródnak: a biciklizés, a kocsma, a virágzó táj, az álarcosok, a zűrzavaros történelem, az évezredes mitológiák törmeléke, az állatok dekoratív elevensége vagy a régi kacatok intimitása. Sokféle elem, sok különböző mozzanat ez, melyekből - egymásra rétegződvén - kerek egész épül. A világ bohóctréfa és szomorú labirintus egyszerre.

Ujházinak ez az állítása szórakoztatóan és meggyőzően sugárzik a művekből, de a két rész aránya az évek folyamán változott. Míg a pálya első felében játékosan sziporkázik a szín, önfeledten bohóckodik a forma és nyüzsög az emberi tenyészet, a nyolcvanas évek közepén elhalványodik, beborul a táj, csillapul a mozgás, és bánatos magány settenkedik az alakok körül. De a festő csak időlegesen vesz búcsút a kimeríthetetlennek látszó színjátékoktól, hogy szomorkás világszőnyegeken, piramisokon és csalóka labirintusokon átbukdácsolva, az utóbbi években ismét rájuk leljen. Így hullámzik világának két partja között, ide-oda ez a festészet, útja szertelenül kanyargónak és öncélúan kalandosnak tűnik, holott inkább természetesnek nevezhetnénk.

Ujházi vidáman fütyörészik, ha a korszerűség kerül szóba, borostásan mosolyog a kortárs művészet legújabb áramlatain, de a festmények, a dobozok vagy a grafikák titokzatos érzékenységgel követik a változásokat anélkül, hogy túlzott igyekezettel törekednének holmi „megfelelésre”. A festő beleszimatol a levegőbe, és már tudja is, mi a helyzet. Hagyja, hogy idő, történelem, stílus hangtalanul, feltűnés nélkül szivárogjon be a művekbe, átitatva a vizuális anyagot. Így történhet meg, hogy miközben őrzi festészetének függetlenégét és önfeledtségét, nem metszi el a szálakat, amelyek a valósághoz fűzik: képei érzékeny víztükörként mutatják a világ sokféle arcát.

A hetvenes évek első felében született meg az a képi világ, amely - a későbbi pályaszakaszok megannyi változásával gazdagodva - máig meghatározza Ujházi helyét, sajátos pozícióját a kortárs magyar művészetben. Ő ugyanis fellazította, de nem lépte át a klasszikus festészet határait, ugyanakkor a teret is, a köznapi valóság festészettől idegen matériáit is festői anyaggá minősítette át, azaz kiterjesztette a festészet hatalmát a mindennapok közönséges tartományára. Itt ölt testet Ujházinak az a felfedezése, hogy a létezés és a képzelet valamennyi jelensége, képződménye, formája festői matériává válhat.

Ma világosabban látjuk, mint annak idején, hogy Ujházi - észrevétlenül - új festői nyelvet teremtett: a kanyargós, egymás folytató formák, a képzelet, a vizuális fantázia folyondárként kúszó, ötletekre hagyatkozó, váratlan fordulatokkal ékes elbeszélő stílus burjánzó és ugyanakkor halálpontosan kifejező beszédmódját, amelyet festőtársai közül senki sem követett. A tőle fiatalabbak keze nyomán, az irodalomban is csak a hetvenes évek végétől érezhető az anyag - a nyelv, a szöveg - hasonló kezelése, hogy azután Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és mások műveiben kiteljesedve, meghatározza a nyolcvanas [és kilencvenes] évek hazai literatúráját.

A festmények meseszövése és jellegzetes stílusa mögött egy különös észjárás és világszemlélet működését kell felfedeznünk. Onnan, ahonnan Ujházi veszi szemügyre a dolgokat, minden különös fénytörésben látszik, a színe és visszája együtt, egyszerre érvényesül, és az sem baj, ha a tökéletesnek látszó felszín mögül kilóg a férc, ha a heroikus komolyságon átüt az ellenállhatatlan, megsemmisítő nevetségesség. Sajátos „kettős látásával” a művész olyan hangot ütött meg, amelynek bujkáló iróniáját és a groteszk iránti érzékenységét csak jóval később, a nyolcvanas évek derekán látjuk viszont másoknál, elsősorban a Vajda Lajos Stúdió legfontosabb figuráinak (Wahorn András, feLugossy László) műveiben. A hetvenes évek közepén festett művei révén Ujházi észrevétlenül „megelőzte” korát: a dolgok és a jelenségek ambivalenciájának ábrázolásával a nyolcvanas [és kilencvenes] évek egyik meghatározó művészi áramlatának egyszemélyes előőrse, akaratlan úttörője lett.

Részletek Kovalovszky Márta - Ujházi Péter 60. születésnapjára írott - Születésnapi, 2000. október 28. című tanulmányából. Az összeállítást készítette: Korcsog Balázs