1911. november 21. - 1811. november 21.

Heinrich von Kleist halálának

200. évfordulója

Száz éve: Rudolf Steiner előadása Kleistről

Kétszáz évvel ezelőtt, 1811. november 21-én, 34 éves korában vetett véget életének Heinrich von Kleist német író, költő, a német romantika egyik legnagyobb alakja (1777-1811), aki nem kisebb feladatot tűzött maga elé, mint hogy megalkossa a minden eddigit felülmúló drámát, „amely egyesíti az antik görög tragédiát Shakespeare-rel”.

Kleist prózai főműve a Kohlhaas Mihály (Michael Kohhaas) című elbeszélés vagy kisregény, amely Hans Kohlhase német történelmi alak életét és legismertebb kalandjait dolgozza fel (az író minden bizonnyal ismerte Luther 1534-ben Hans Kohlhaséhoz írott levelét is). Szellemtudományos szempontból is jelentőségteljes mozzanat, hogy Kleist a történet főhősének keresztnevét Hans-ról Michael-re (az arkangyal, a későbbi korszellem, az angyali seregek vezérének nevére) változtatta.

Rudolf Steiner száz évvel ezelőtt, 1911. november 21-én, Kleist halálának századik évfordulóján, A földfejlődés szellemi-valós hátteréről tartott berlini ciklusának (a földfejlődés harmadik nagy fázisáról, a Holdról mint a vágy planétájáról szóló) negyedik előadásában emlékezett meg - ahogy fogalmaz - „a német irodalom egyik legnagyobb költőjének” haláláról (GA 132):

„A szellemtudomány ilyen értelemben annak beteljesülése, ami kielégíti a lélek mélységeiben élő vágyakat. Ezért nem kell csodálkoznunk egy olyan emberen, akit a még nem tudatos lelkierők, a vágyak elemésztettek, s aki ha a mi korunkban élne, akkor a szellemtudomány révén kívánna kielégülést találni a lelke mélyén élő hatalmas vágy kiéléséhez. De mivel ez az ember egy régebbi korban élt, amikor még nem létezett ez a spirituális bölcsesség, s így ő sem részesülhetett belőle, ezért olyan helyzetbe került, hogy szakadatlan vágyakozást tanúsított irányában, szinte elemésztette magát utána, mégis képtelen volt megérteni az élet értelmét - éppen azért, mivel oly kimagaslóan nagy szellem volt.

Ennek az embernek a hangja egy olyan szellem megnyilatkozását festi elénk, aki oly korban élt, amikor ezt a szellemi bölcsességet még nem érhette el. Ezt Rühle nevű barátjához írott szavaiból is kihallhatjuk: »Ki akarna boldog lenni ezen a világon?! Micsoda rövidlátás kell ahhoz, ó, te nemes lélek, bármire is törekedni ott, ahol minden halállal végződik. (…) Gondold csak el ezt a végtelen folytonosságot! Milliárdnyi időtartam, mindegyik egy élet, és mindegyiknek adva van egy olyan jelenség, mint ez a világ. És az egész irdatlan mennybolt csupán egy porszem a végtelenséghez képest! Ó, Rühle, mondd, nem álom ez? (…) Jöjj, tegyünk valami jót, és haljunk meg érte! Egyike lesz ez annak a millió halálnak, melyet már haltunk s még halni fogunk. Olyan ez, mintha az egyik szobából átmennénk a másikba. Látod, olybá tűnik nékem a világ, mintha be lenne skatulyázva: a kicsi hasonlít a nagyhoz« - részlet Heinrich von Kleist egy 1806-ban írott leveléből.

A vágy, melyet ő szavakba is tudott foglalni, így sarkall egy szellemet, hogy barátjának írjon - egy olyan szellemet, aki képtelen volt vágya kielégítésére, amit a modern lélek azonban már képes megtalálni, ha valamelyest is megértéssel közelít a szellemtudományhoz. Ez a szellem volt ugyanis az, aki éppen száz esztendővel ezelőtt vetett véget az életének, amikor is előbb a barátnőjét, Henriette Vogelt, utána pedig saját magát lőtte agyon, s most a [Berlin melletti] Wannsee partján fekvő magányos sírban nyugszik, mely száz évvel ezelőtt zárult be testi burkai fölött.

Úgyszólván a karma különös alakulása, egyfajta különleges karmikus egybeesés hozta úgy, hogy meghirdetett programunk szerint a vágyban élő visszatartott akarat áldozatáról s e vágy végső kielégítéséről itt éppen azon a napon kell beszélnünk, amely arra emlékeztet bennünket, hogy egy szellem miként adott hangot a legmagasztosabb szavakkal e meghatározatlan vágynak, s hogy azt végül csak a legtragikusabb tettben volt képes valóra váltani.

S hogy ne ismernénk fel, hogy ez a szellem, úgy, ahogy előttünk áll a maga egészében, voltaképpen annak élő megtestesülése, ami lent, a lelkünk mélyén él, s amit a földi léten kívül még másvalamire is vissza kell vezetnünk, ha meg akarjuk ismerni. Vajon Heinrich von Kleist nem a legmegfelelőbb módon vázolta-e fel azt, ami egy emberben élhet, s amit Az ember és az emberiség szellemi vezetése című könyvem [GA 15] első oldalain is megtalálhatnak. Ott arról van szó, hogy az emberben van valami, ami túlmutat rajta, ami meghaladja és felülmúlja, de ugyanakkor ösztönzi is őt, s amit csak később ismerhet fel, hacsak előbb el nem szakítja életének fonalát.

Száz évvel ezelőtt a tudatalatti világba alámerülni még egy ilyen törekvő és ihletett szellem sem volt képes. Ennek korunkban kell megtörténnie. (…) El kellett jönnie a mi időnknek, hogy ki lehessen elégíteni azt az igényt, amire a korunkat megelőző időszakban áhítoztak, amire akkoriban vágyakoztak az emberek, amit azonban csak a mi korunk képes valóra váltani. S ezért egyfajta tisztelettel kell adóznunk azoknak, akik a miénket megelőző korokban képtelenek voltak eligazodni szívük óhaja és a világban számukra adott lehetőségek között. Ez a tisztelet abban is megnyilvánulhat, hogy emlékezetünkbe idézzük: minden emberi élet együvé tartozik és összefüggésben áll egymással, s hogy a mai ember már azoknak a szellemi mozgalmaknak szentelheti az életét, melyekre - amint azt sorsuk is mutatja - oly régóta szüksége lett volna az embereknek.

A szellemtudományra tehát bizonyos értelemben úgy tekinthetünk, mint ami megváltást hozhat az emberi vágyaknak. S mindezt éppen ezen a napon, amely egy vágyakkal teli ember tragikus halálának századik évfordulója. Így alkalmunk van emlékeztetni arra, hogy amit a szellemtudomány adhat, arra az emberek már régóta hevesen, s egyben oly fájón vágyakoztak. Ebbe a teozófiai gondolatba kapaszkodhatunk az egyik legnagyobb német költő halálának századik évfordulóján.”

Heinrich von Kleist halálának 200. évfordulójára összeállította és fordította: Korcsog Balázs

Kapcsolódó anyagok (Irodalom és antropozófia): 

Edouard Schuré misztériumdrámái (Schuré, Steiner és Wagner)