Minden fény árnyékot teremt

Mání és a fény vallása

A manicheizmus forrásai

Mání vallása, a manicheizmus eredetileg is „könyvvallás”-ként született: a korábbi nagy prófétákkal, Zarathusztrával, Buddhával és Jézussal ellentétben Mání maga foglalta írásba tanításait.

Ha az ember felteszi a kérdést, hogy mi a manicheizmus lényege, akkor azt két mondatban össze lehet foglalni. Az első így hangzik: minden fény árnyékot teremt. [„Árnyékomat kivetettem - abból lett Angra Mainyu (Ahrimán), aki maga a Halál” - így szólott Zarathusztrához Ahura Mazda (a nagy Nap-aura, a szoláris Logosz, a Krisztus-Nap) rögtön a Zend Aveszta teremtéstörténetének elején. - (K. B.)] Tehát minden fény árnyékot teremt. Vagy másképpen kifejezve: ha az ember valami jót cselekszik, akkor ennek a jónak árnyéka is keletkezik. (…) Mindig is összeütközésbe fogunk kerülni azzal az árnyékkal, amit mi magunk teremtettünk, amikor valami jót tettünk. Ezt az árnyékot nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ellenkezőleg, magunkkal kell vinnünk fejlődésünk során.

A manicheizmus másik alapeszméje: a Jó árnyékának szelídséggel kell találkoznia. Nem haraggal, nem erőszakkal, hanem szelídséggel. A jó kifejlesztése a gonosszal szemben - erről szól a manicheizmus útja. A szeretet és a jóság, a szelídség azok az erők, amelyek megmentik az ember lelkét. Ha az ember egy lépést tesz előre a fejlődésben, akkor annak az a következménye, hogy azoknak a helyzete, akik „visszamaradtak”, még sötétebb lesz. (…) Minden előrelépés sötétséget teremt. Ezért kell újra meg újra visszatérni a sötétségbe, de nem gyűlölettel és haraggal, hanem szelíden és szeretettel. A szelídség és a szeretet szavak döntő fontosságúak Manu áramlatában, és a manicheizmus ennek az áramlatnak az egyik megjelenési formája. (Részletek Bernard Lievegoed A lélek megmentéséről. Három nagy emberiségvezető együttműködése című könyvéből)

Mání az emberiség egyik nagy szellemi vezetője: az idők fordulóján egyike volt a maga Krisztus által beavatott (feltámasztott) három individualitásnak. Rudolf Steiner szellemi kutatása szerint ő volt a naimi ifjú, aki Jairus lánya és a feltámasztott Lázár, a János-evangélium és az Apokalipszis írója mellett egyike lett az ezoterikus kereszténység különböző áramlatainak élén álló nagy emberiségvezetőknek. Ez az individualitás testesült meg a Kr. u. 3. században Máníként, a manicheizmus megalapítójaként, s ugyanő volt az, akiből a 9. században Parsifalként a Grál-áramlat új szellemi vezetője, jelképes nyelven megfogalmazva: a Grál új királya lett.

Rudolf Steiner azonban Mání jövőbeli inkarnációjára, illetve inkarnációjának lehetőségére is utalást tesz. Szergej O. Prokofjev A Rudolf Steiner születési helye körüli misztériumtitkokról szóló írásában hívta fel a figyelmet arra, „Rudolf Steiner egyszer egy magánbeszélgetés során Mánínak, a manicheizmus megalapítójának (aki a 9. században Parsifalként, a Grál-királyként testesült meg) a 21. századra várható inkarnációjáról a következőket mondotta: »Mání ebben az évszázadban [vagyis a 20. században] nem fog megtestesülni. Az a szándéka, hogy ezt a következő [tehát a 21.] században teszi meg, feltéve, ha ehhez egy megfelelő testet talál.« Rudolf Steiner ezzel összefüggésben továbbá azt mondja, hogy a jövőben a Waldorf-pedagógia egyik fontos feladata az lesz, hogy a magasan fejlett szellemiségek inkarnációját egyáltalán lehetővé tegye: »A hagyományos nevelés semmilyen lehetőséget nem kínál Mání fejlődése számára, kizárólag a Waldorf-nevelés.«” (GA 264)

A manicheizmus legnagyobb ünnepe Mání 277. február 26-án, hatvanéves korában elszenvedett vértanúhalálának emléknapja, az úgynevezett Béma-nap vagy Béma-ünnep volt (a görög szó ’trón’-t, ’trónszék’-et jelent). A Bernard Lievegoed által is említett emberiségvezetők szellemi együttműködésére és az ezoterikus kereszténység áramlatainak vezetői közötti kapcsolatra is utalhat jelképesen, sőt végtelen bölcsességről tanúskodó kozmikus konstelláció, hogy Rudolf Steiner „kettős” születésnapja (február 25. és február 27.) mintegy közrefogja Mání „keresztre feszítésének” és mennybemenetelének napját - a manicheusok ugyanis „keresztre feszítésének” nevezték tanítójuk szenvedését és kínhalálát.