A régi és az új művészetről

A színek a fény tettei

Saly Németh Gilda kiállításának megnyitója

A színek a fény tettei, tettei és szenvedései. Már több mint kétszáz évvel ezelőtt írta ezeket a mély értelmű szavakat Goethe egyik fő művének, a Színtannak az elején (1810). És az ifjú Rudolf Steiner volt az, aki Goethe természettudományos műveinek kiadójaként és szerkesztőjeként valójában elsőként ismerte fel Goethe szavainak és egész színtanának valódi jelentőségét. És ennek a szellemi folyamatnak a szereplői: a goethei, illetve a Rudolf Steiner által újrafelfedezett goethei színtan, s maguk a színek, a színek lényei a főszereplői Saly Németh Gilda festményeinek.

Egyik képén (a kiállítás egyik kulcsművén) szellemi testvérekként és munkatársakként áll egymás mellett az idős Goethe, és szellemi örökségének folytatója, későbbi kibontakoztatója, a fiatal Rudolf Steiner, illetve a goethei és steineri színtan lényei, szellemiségei (egy világkereszttel vagy Nap-kereszttel a háttérben). Rudolf Steiner, a modern idők nagy beavatottja, a korszerű szellemtudomány, az antropozófia megteremtője, és Goethe, (Rudolf Steiner szavaival) a legátfogóbb, legegyetemesebb szellem, aki Steiner egy másik kijelentése szerint öntudatlanul ugyan, de a maga módján szintén beavatott volt.

Saly Németh Gilda egy másik festményén maguk a színek lényei sorakoznak fel. Goethe úgy fogalmaz Színtanának elején, hogy egy ember jellemét önmagában nem állíthatjuk magunk elé, viszont ha tetteinek, cselekedeteinek összességét számba vesszük, akkor kirajzolódik előttünk az illető jelleme. Ugyanez a helyzet a fénnyel is: magát a fényt sohasem láthatjuk, a fény tetteit, tetteit és szenvedéseit viszont igen: s ezek a színek. És ahogy a fény a szivárvány színeinek (vagyis a fény tetteinek és szenvedéseinek) összessége, úgy áll össze az ember jelleme is tetteinek és szenvedéseinek összességéből.

Rudolf Steiner többször is beszélt előadásaiban a szivárványról, s egy helyütt azt mondja, hogy az ember olyan, mint a szivárvány, mint a szivárvány színeiből összeálló fény: még az ember lényének hét részét, úgynevezett hét lénytagját is összefüggésbe hozza a szivárvány hét színével: a vöröstől az ibolyakékig, a fizikai testtől a szellememberig. Rudolf Steiner ezt a gondolatot úgy folytatja, hogy mindkettő, mármint a szivárvány és az ember is olyan, mint egy híd, amely összeköti az eget és a földet, az isteni-szellemi világot és a földi-fizikai világot. Ennek a „szivárványembernek” vagy „emberszivárványnak” a hét része, hét lénytagja mint a színek lényei jelennek meg előttünk ezen a képen: ezek a színek, ezek a színlények a fény/ember tettei, tettei és szenvedései.

Saly Németh Gilda a 20. század közepén egy magyar festőművész első lányaként, Budapesten jött a világra. Édesapja, Saly Németh László (1920-2001) az 1940-es, 50-es és 60-as években nagy tehetségű és sokra hivatott festőművész és grafikus volt, akinek pályáját azonban súlyos betegsége, betegségei többször is félbeszakították. Saly Németh László és Saly Németh Gilda, apa és lányának festészete ugyanakkor mintegy a régi és az új művészet különbségét, a már lecsengőben lévő régi és a még csak keletkezőfélben lévő, még éppen csak kibontakozó új művészet, a múlt és a jövő művészetének képét állítja elénk. Saly Németh László egyfajta őstehetség vagy született művész volt, aki magával hozott képességei révén, ösztönösen, mintegy öntudatlan módon alkotott, s ilyen értelemben a régi művészet kései képviselője volt. Saly Németh Gilda viszont antropozófus festészetet folytat, a már említett goethei és steineri színtanon alapuló, Rudolf Steiner és az antropozófiai mozgalom százegynéhány évvel ezelőtti művészeti és rózsakeresztes impulzusaihoz szorosan kapcsolódó festészetet, mely a Rudolf Steiner által hozott modern szellemtudomány és a Christian Rosenkreutz által is inspirált megújult rózsakeresztesség szellemi alapjain áll.

Ennek az antropozófiai irányultságú, szellemtudományos alapokon álló új művészetnek a lényege egyfelől a tudomány, a művészet és a vallás egykorvolt egységének megújult formában történő, korszerű helyreállítása, másfelől pedig a tudatosság és a törekvés (ez felel meg ugyanis a leginkább a korszak szellemiségének, kettős értelemben is: egyrészt a tudati lélek korának, másrészt pedig a michaeli korszellemnek). Régen a művészek mintegy felülről kapták az ihletet, az inspirációt. És itt mind a két szónak jelentősége van: hogy felülről, a szellemi világból (az irány itt persze csak jelképesen értendő), és hogy kapták a műveik alapjául szolgáló inspirációt. A modern szellemtudomány talaján tevékenykedő alkotóknak, a jövő művészeinek viszont meg kell fordítniuk ezt az irányt, ezt az alkotó folyamatot, s a fordított kultusz jegyében mintegy vissza kell adniuk, vissza kell vezetniük a művészetet a szellemi világba: tudatos módon, szellemi és művészi törekvéssel, a megismerési folyamat részeként kell alkotniuk (akár az állítólagos dilettantizmus vádjával is szembenézve). A jövő művészeinek tehát adniuk kell az embereknek, az embereknek és a szellemi világnak: tudatos törekvéssel embertársaikért és a szellemi világért kell dolgozniuk.

Rudolf Steiner száz évvel ezelőtt, A földfejlődés szellemi-valós hátteréről szóló berlini ciklusának harmadik előadásában ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Korábbi korszakokban a művészek egyfajta tompa tudattal kötődtek a kozmikus világrendhez, anélkül hogy tudtak volna róla. A művészet azonban elhalna, és nem folytatódna, ha a jövőben a szellemtudomány nem adna neki új alapot, ha a szellemtudomány nem adná át a művészetnek ezeknek a dolgoknak a tudását. A tudattalan, tudatalatti, nem tudatos művészetnek megvolt a maga alapja és jogosultsága, de betöltötte feladatát, s útjának végéhez ért. A szellemtudomány által inspirált művészet még csak fejlődése kezdetén, annak kiindulópontján áll. Ez a jövő művészete. Amennyire igaz, hogy a régi művésznek nem kellett tudnia, hogy min alapul a műalkotás, úgy az is igaz, hogy a jövő művészének viszont tudnia kell, hogy a végtelent ábrázoló erők segítségével hogyan tud a lelkek elé állítani teljes értékű műveket. (…) Az emberiség a jövőben meg fogja találni a lehetőséget arra, hogy olyan művészi anyagot és olyan művészi eszközöket teremtsen, melyekkel a külvilág színe elé tárhatja azt, ami máskülönben csak az Akasha-krónikában olvasható.” (GA 132)

Rudolf Steiner tanítványai is megfogalmaztak hasonló gondolatokat a régi és az új művészet viszonyáról. Álljon erre itt egyetlen példa: Liane Collot d’Herbois (1907-1999) spanyol-francia és skót származású antropozófus festőnő és festésterapeuta, vagyis a festést gyógymódként is alkalmazó antropozófus, a „fény-szín-sötétség” terápia kidolgozója, Ita Wegman közeli barátja és munkatársa egyszer a következőket mondta: „Ita Wegman mutatta meg nekem, hogy a legfontosabb, amit egy művész véghezvihet: hogy egyáltalán nem az önkifejezésre törekszik, hanem másokért dolgozik, más emberekért tevékenykedik.” (Lásd Peter Selg: Liane Collot d’Herbois és Ita Wegman)

A goethei és steineri színtant, illetve a színek lényeit ábrázoló festmények mellett még három-négy másik képet is szeretnék kiemelni Saly Németh Gilda alkotásai közül: Csontváry híres marokkói prófétájának „megfordítását”; a négy elem (a tűz, víz, levegő és föld) angyalát, amint görgeti a világ kerekét; a szellemi világ függönyét vagy kárpitját ábrázoló képet, ahogy küszöbként választja el (de ugyanakkor össze is köti egymással) a fizikai és a szellemi világot (és itt Michael mint a küszöb őre is megjelenik); s végül a Dornach című festményt, melyen a dornachi-arlesheimi dombvidék éteri képét láthatjuk, az éteri Goetheanumot, amely fölött „megnyílik az Ég”.

Goethe Színtanának mély értelmű szavaival kezdtem mondandómat: „A színek a fény tettei, tettei és szenvedései.” Befejezésül is innen idéznék, mégpedig egy olyan gondolatot, mely Karácsony, vagyis a fény születése előtti, adventi időszakban különösen aktuális: „A szem a fénynek köszönheti létét. (…) A fény egy olyan szervet fejleszt ki bizonyos más szervekből, melynek az a célja, hogy hozzá hasonlóvá legyen. S így alakul ki a szem a fény hatására magáért a fényért, hogy a belső fény találkozzék a külsővel.”

Korcsog Balázs

Kapcsolódó írásunk: 

Minerva baglyának éteri pillantása: Minerva madárlátta planétája (Varga Patrícia Minerva festészete mint michaeli művészet)