1911. január 8-9.

  Karl Heyer találkozása

Rudolf Steinerrel

Az antropozófus történetírás csírája

1911. január elején tértem vissza Marienwerderből, a szüleimnél töltött Karácsonyról Frankfurtba, és ott történt a nagy, sorsdöntő esemény, amely megszabta életem további irányát és alakulását: Rudolf Steiner Frankfurtba jött, és január 8-án és 9-én két nyilvános előadást tartott. Ezek Goethe exoterikus és ezoterikus „titkos kinyilatkoztatásával” foglalkoztak, tehát Goethének a zöld kígyóról és a szép liliomról szóló Meséjével. Meghallgattam ezeket az előadásokat, s ekkor láttam először Rudolf Steinert.

Az előadások egy szabadkőműves páholy termében voltak. Ez a két előadás azonnal átütő hatással volt rám. Semmiféle kétséget nem éreztem. A tartalmuk teljesen lekötötte az érdeklődésemet. De ezekben az előadásokban a „mi”-nél kimondhatatlanul fontosabb volt a „hogyan”, az a mód, ahogyan Rudolf Steiner beszélt. Megérezem hatalmas emberi nagyságát. Olyan volt, mintha a legnagyobb mélységből beszélt volna, a hallgatók, a mi legmélyebb bensőnket megszólítva. Még ma, több mint ötven év elteltével is hallom hangjának erejét és csengését, ahogy a világ ősi mélységeiből, a szellem felhatalmazásával mondja Goethe szavait. (…) Így még senki sem idézte Goethét. Úgy éreztem, magát az igazság hangját hallom megszólalni, s hogy az ő szájából ezek a szavak nem csupán igazságok, hanem erőt is jelentenek. Akkor éltem át először a maga szellemi valóságában azt, amit „fehér mágiának” neveznek, ami erőteljes, de ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja az ember belső szabadságát, s csak a legbenső akaratra irányul. Az egyik előadás után a társaság egyik tagja bemutatott Rudolf Steinernek. Ekkor mélyen és áthatóan szemügyre vett, és kezet nyújtott.

A Rudolf Steinerrel és tanítványaival töltött napoktól hatalmas impulzust kaptam, hogy a néhány évvel később majd antropozófiának nevezett teozófiával foglalkozzam, s hamarosan el is kezdtem azt tanulmányozni. Gyakran éreztem (az ismert platóni eszmével), hogy ezeknek a megismeréseknek a befogadásával mintha ismét emlékeznék olyan dolgokra, amiket csupán elfelejtettem. És hasonló érzéseim voltak a körülöttem lévő emberekkel kapcsolatban is. Olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. (…) Mély, boldogító érzés volt a tagok társaságának átélése, s Novalis szavaival mondtuk: „Régen elveszett testvéreimre találok most a tanítványaiban.” Igen, itt most régi-új otthonra leltem.

1911 augusztusában azután az a nagy szerencse ért, hogy először élhettem át Rudolf Steiner misztériumdrámáinak előadását. München mutatták be őket az ő személyes irányításával a Teozófiai Társaság tagjai, nagyrészt amatőrök, akik nagy odaadással játszottak. Az első misztériumdráma, A beavatás kapujának ismétlése, és a második misztériumdráma, A lélek próbatételének ősbemutatója volt ekkor. Münchenbe érkezve (finoman szólva) olyan naiv voltam, hogy magát Rudolf Steinert kérdeztem meg: tényleg a Teozófiai Társaság tagjának kell lennem ahhoz, hogy megnézhessem a misztériumdrámákat? A tagságtól ugyanis idegenkedtem. Ő azonban a maga jóságos módján megnyugtatott: „Nyugodtan beléphet!” Így lettem a társaság tagja 1911 augusztusában.

A misztériumjátékok átélése (1912-ben és 1913-ban is) egész életem egyik legnagyobb, legmélyebb és legmagasztosabb élménye, és hatalmas impulzust adott ahhoz, hogy a teozófiai mozgalommal és társasággal összekapcsolódjam, hogy a teozófiát tanulmányozzam, és azt - Rudolf Steiner munkásságához hasonlóan - tevékenyen szolgáljam, s hogy minden tökéletlenségem ellenére, aminek mindig is tudatában voltam, neki szenteljem az életem.

Kapcsolódó anyagok (Találkozások Rudolf Steinerrel): 

Albert Steffen találkozása Rudolf Steinerrel

Willem Zeylmans találkozása Rudolf Steinerrel

Franz Kafka találkozása Rudolf Steinerrel