200 éve született Richard Wagner

(1813. május 22. - 1883. február 13.)

Richard Wagner

az antropozófia fényében

Rudolf Steiner kijelentéseinek tükrében

„Előfordulhat, hogy valaki anélkül is képes a szellemi világokból eredően tevékenykedni, hogy ő maga tudatosan belelátna azokba. Ilyen személyiségek voltak a nagy művészek, akik mind a szellemi világból merítve alkottak, mint Dante, Goethe, Richard Wagner.”

Rudolf Steiner kijelentései Richard Wagnerről

Az „Arenson-vezérfonal” egy fontos antropozófiai szöveggyűjtemény, melyet Rudolf Steiner egyik ezoterikus tanítványa, az akkori német (stuttgarti) antropozófiai élet egyik meghatározó alakja, Adolf Arenson (1855-1936) állított össze 1918 és 1925 között, a Steinerrel folytatott előzetes megbeszélések után, az ő útmutatásai alapján. Az „Arenson-vezérfonal” tehát azokat a kijelentéseket és közléseket tartalmazza, amelyeket maga Rudolf Steiner is fontosnak és iránymutatónak tarthatott egy adott fogalommal, jelenséggel vagy személyiséggel kapcsolatban. Richard Wagnerről négy kijelentést tartalmaz e stuttgarti antológia. Az Arenson-féle rövid szemelvények után az előadások tágabb szövegkörnyezetében is elhelyezzük Rudolf Steiner Wagnerre vonatkozó kijelentéseit. Steiner a tagokhoz írott egyik „körlevelében” úgy fogalmazott, hogy az egyes ciklusokban elszórtan előforduló közlések összeolvasása alapján találhatjuk meg azokat a támpontokat, amelyek iránymutatóak lehetnek számunkra egy kérdéssel kapcsolatban. Ha az „Arenson-vezérfonalat” követve egybeolvassuk Steiner Wagnerre vonatkozó legfontosabb kijelentéseit, akkor világos képet kaphatunk arról, hogyan látta az antropozófia alapítója Richard Wagnert és műveit a szellemtudomány fényében, s hol helyezte el a német zeneköltő munkásságát az emberiség szellemtörténetében.

Wagner szerzeményeiben az az új kultúrimpulzus él, melynek a „művészet, vallás és tudomány” három egymástól különvált áramlatát újra egyesítenie kell a jövőben. (GA 105: A világ, a Föld és az ember, 1908. augusztus 16.)

Richard Wagner az ötödik kultúrkorszak[2] reprezentatív alakja, aki a műalkotást a szellemi világ külső nyelvének, külső megnyilatkozásának tekinti. Ezért van oly sok ellenfele, akik a tisztán emberi-formális zenét akarják védelmezni (lásd Hanslick). (GA 126: Okkult történelem, 1910. december 29.)[3]

Richard Wagner bizonyos módon megsejtette a Golgotai Misztériumot - csak ezáltal vált lehetővé számára, hogy megalkossa a Parsifalt. (GA 131: Jézustól Krisztushoz, 1911. október 8.)[4]

Sohasem jutott egy nem beavatott olyan közel az ezoterikus kereszténység legmélyebb igazságához, mint Wagner a Parsifalban. (GA 149: Krisztus és a szellemi világ. A szent Grál keresése, 1914. január 2.)[5]

Ha visszatekinthetnénk a régi, egyiptomi misztériumokra, akkor láthatnánk, hogy a vallás, a tudomány és a művészet még egységet alkotott. (…) Később a vallás, a tudomány és a művészet útjai elváltak egymástól. A mi korunkban azonban már ismét érzik az emberek, hogy e három dolognak újra egyesülnie kell. Mi más volt Richard Wagner jelentőségteljes törekvésének célja, mint az, hogy a spirituális törekvést kultúrimpulzussá alakítsa a maga nagy, hatalmas sejtéseiben? Az egyiptomiaknál ez szemléltetőkép volt, mivel a külső szemnek erre volt szüksége. A mi korunkban ez megismétlődik: az egyes kultúráramlatoknak újra egységet kell alkotniuk, de olyan műalkotásokban, melyeknek fő eleme a hang áramlása. (GA 105, 1908. augusztus 16.)

A külső benyomásokat a mögöttük álló szellemi hatalmakra kell vonatkoztatnunk. (…) Így van ez korunk tudományával és művészetével is. Korunkban az igazán nagy művészi egyéniségeknél a művészet egyfajta áldozati tevékenység az isteni-szellemi világ számára, vagyis ami náluk például a hangokban nyilvánul meg, azt szellemi misztériumok megnyilatkozásának kell tekintenünk. Kultúrtörténetileg és okkult szempontból is így kell néznünk Richard Wagnert minden egyes részletében. Úgy kell néznünk őt, mint korunk reprezentatív alakját, mint aki az ötödik kultúrkorszakot testesíti meg. Wagnernek mindig az volt a törekvése, hogy a hangok és hangzások révén fejezze ki a szellemi világ felé fordulást, és a műalkotást a spirituális világ külső nyelvének, a szellemi világ külső megnyilatkozásának tekintette. S korunkban valóban élesen szemben áll egymással a régi kultúra maradványa és egy új kultúra hajnala. Láthattuk, hogy a hangokban való pusztán emberi tevékenykedést, a tisztán formális zenét, amin Wagner felül kívánt kerekedni, amin ő túl akart haladni, milyen hevesen védelmezik Wagner ellenfelei, mivel képtelenek voltak megérezni, hogy ösztönös módon éppen Wagnernél jelent meg egy új impulzus, mint egyfajta hajnalhasadás. (GA 126, 1910. december 29.)

Nem tudom, tisztában vannak-e vele, hogy Richard Wagnert hosszú időn keresztül a legcsípősebb és legszörnyűbb bírálatokkal illették, és hogy legtöbbször elutasításban volt része. E bírálói és elutasítóia Bécsben élő Eduard Hanslick roppant szellemdús műveire hivatkoztak: ő volt az, aki A zenei szépség című érdekfeszítő könyvecskét írta. Nem tudom, tudják-e, hogy ezzel úgyszólván a régi szegült szembe egy történelmi jelentőségű hajnalhasadással. A zenei szépségről írott könyv történelmi dokumentumként szolgálhat a későbbi korok számára. Mert mit is akart Hanslick? Ő azt mondja: ilyen módon nem lehet zenét szerezni, ahogyan azt Richard Wagner teszi; ez egyáltalán nem is zene, hiszen nála a zene olyan irányba mutat, az ő zenéje olyasvalamire akar rámutatni, ami a zeneiségen kívül van - valami érzékfelettire. (Uo.)

Hanslick kijelentette, hogy Richard Wagner valójában nem is muzsikus, és hogy egyáltalán nem érti a zene lényegét, a zeneiség mibenlétét. - Mit mondhatunk egy ilyen jelenségről? Semmi mást, mint hogy Hanslick a szó legszorosabb értelmében visszamaradt a negyedik kultúrkorszakban,[6] hogy annak kései gyermeke, és azt kívánja visszaállítani. Annak a korszaknak a vonatkozásában igaza volt, de ami az egyik korszakban helyes, az a következőben már nem az. Hanslick szempontjából lehet azt mondani, hogy Richard Wagner nem zenész. Ám ezután úgy kellene folytatnunk, hogy annak a korszaknak már vége, hogy elégedettnek kell lennünk azzal, ami a jelenlegi korszakból származik, s meg kell békélnünk vele, hogy a hanslicki értelemben vett zeneiség kiegészül az Újjal. (Uo.)

Korunk bizonyos szempontból megérett arra, hogy azok, akik passzivitásuk révén egyfajta odaadó hangulatot fejlesztettek ki magukban (más hangulattal nem is lehet eljutni a szellemi világba), azok megértsék, amit mai fejtegetéseink középpontjába állítottunk, nevezetesen hogy a golgotai tettből valamiféle cseppszerű tulajdonsággal rendelkező szellemi szubsztancia áradt ki, melynek befogadására korunkban éretté váltak a lelkek. Sok mindent nélkülöznünk kellene az újabb időkben, ha a lelkek ily módon nem váltak volna éretté. Csak egyvalamire hívom fel itt a figyelmüket. Ha Richard Wagner lelke nem vált volna éretté egyfajta passzivitás révén, ha nem sejtette volna meg a Golgotai Misztériumot, annak a szubsztanciának a kiáradását, amely mintegy beleáradt a Föld és a földi emberiség szellemi atmoszférájába, akkor nem adományozhatta volna nekünk a Parsifalt. Ezt maga Wagner írja le ott, ahol Krisztus vérének jelentőségéről beszél. Sok ilyen szellem él korunkban, akiknél azt látjuk, hogy mintegy befogadják azt, ami feléjük árad a Föld atmoszférájából. Maga a szellemtudomány is azért van itt, mert sok léleknek - sokkal többnek, mint ahánynak tudomása van erről - lehetősége nyílik arra, hogy ilyen híradásokat kapjon a szellemi világból. De ehhez segítségre van szükségük, amit a szellemi világ megértése adhat meg nekik. (GA 131, 1911. október 8.)

Rudolf Steiner a wagneri muzsika hatásáról

(A Grál-misztérium Wagner műveiben)

Wolfram von Eschenbach annak idején írt egy egyszerű eposzt, a Parzivalt. Ez a mű megfelelt a maga korának. Akkoriban ugyanis még voltak olyan emberek, akik egy bizonyos adottságuk révén a tisztánlátás képességével rendelkeztek, s így képesek voltak megérteni Wolfram von Eschenbachot. A 19. században azonban már nem volt lehetőség arra, hogy a műben ábrázolt események és folyamatok mély értelmű jelentését és jelentőségét érthetővé tegyék az emberek számára. Létezik azonban egy eszköz, hogy a műjelentése akár szavak, fogalmak és eszmék nélkül is világossá váljon. Ez az eszköz a zene. Wagner zenéjében benne vannak mindazok az igazságok, amiket Wolfram Parzivaljában megtalálhatunk. (GA 97, 1906. július 29.)

A jellegzetes wagneri muzsika révén a hallgatók sajátos rezgéseket fogadnak magukba, egészen különleges rezgéseket vesznek fel az étertestükbe. Ez a titka Wagner zenéjének. Nem kell, hogy az ember igazán értse a dolgokat, de az étertestén keresztül mégis részesül azok jótékony hatásából. Az étertest kapcsolatban van a vér áramlásával. Richard Wagner tisztában volt a megtisztított vér titkával. Ha az ember kellőképpen megtisztul, akkor Wagner zenéjében megvannak azok a rezgések, amelyeknek az ember étertestében jelen kell lenniük ahhoz, hogy részesülhessen a szent Grál misztériumából, hogy az ember magába fogadhassa azt. (…) Richard Wagner munkássága a művészet vallásos elmélyítéséről szól, ám végső soron a kereszténység mély megértéséről tanúskodik. Wagner tudta, hogy a kereszténység zenei formába öntve tud a leginkább megnyilatkozni. (Uo.)

Az ember hajlamai csak akkor változnak meg, ha éterteste is átalakul, s ehhez erőteljesebb impulzusokra van szükség, mint az asztráltest átalakításához. Az az ember rendelkezik ilyen erőteljes impulzusokkal, aki a szellemtudomány talaján áll, s így már azáltal szert tehet az éterteste átalakításához szükséges impulzusokra, ha szembesül egy olyan műalkotás hatásával, amely mögött az ember végtelen bölcsességet lát, mint mondjuk WagnerParsifaljának vagy Beethoven Kilencedik szimfóniájának esetében. Az ilyen impulzusok nem csupán az asztráltestre hatnak, hanem olyan erővel rendelkeznek, hogy az ember étertestét is átalakítják: finomabbá, tisztábbá és nemesebbé teszik. Épp olyan ez, mint amikor az ember Raffaello vagy Michelangelo valamelyik festménye előtt áll, s a színek révén járja át az Örökkévalóság impulzusa. (GA 56, 1907. október 24.)

Rudolf Steiner több előadásában is úgy összegezte Wagner művészetét, hogy az ő zenedrámai törekvésének lényege: Beethoven és Shakespeare egyesítése, vagyis a beethoveni zeneiség és a shakespeare-i drámaköltészet szintézisének megteremtése (lásd GA 102, 1908. június 11.).

Richard Wagner születésének 200. évfordulójára összeállította és fordította: Korcsog Balázs