Peter Selg

Emberarcú társaság

Az „Emberség képviselője” mint az

egyéni és közösségi helytállás példaképe

Franz Ackermann [a Svájci Antropozófiai Társaság vezetőségi tagjának] kérésére 2013. október 19-én tartottam egy megnyitó előadást a svájci országos társaság vezetőségi és küldöttgyűlésén, melynek írott szövege már megjelent a svájci társaság közleményeinek 2013. decemberi számában. Az egyik új, független dornachi hírlevél hasábjain most ismét közreadjuk.

Peter Selg

Az előadás címe sokat ígérő, s kétségkívül egyfajta választ jelent korunk égető kérdéseire. Ám nyitott kérdés marad, s tovább kell hogy foglalkoztasson bennünket: mit is kell konkrétan értenünk „emberarcú társaság” alatt, már amennyiben többet és mást akarunk érteni ez alatt, mint az egymással való szívélyes és kölcsönösen megértő társas érintkezést.

Az antropozófiának - amelyről Rudolf Steiner azt mondta, hogy minden egyes felismerésének az lenne az értelme, hogy „emberszeretetet” ébresszen, olyan emberszeretetet, „amely az ember értékére tanít bennünket, s érezteti velünk az ember méltóságát”[3] -, tehát az antropozófiának kitüntetett jelentősége van ezekben a küzdelmekben, és az antropozófiáért tevékenykedő Antropozófiai Társaságot Rudolf Steiner bizonyos tekintetben a „legmagasabb rendű Emberség” alakja előtt akarta összehívni. Steiner úgy alakította ki a Goetheanumot, hogy az művészileg és szellemi-spirituális szempontból is az „Emberség képviselőjének” szobrában összpontosuljon („Menschheitsrepräsentant”).[4] Az ellenerők közepette álló Krisztust Rudolf Steiner „a legmagasabb rendű Emberség képviselőjének vagy megtestesítőjének” nevezte („Repräsentant des höchsten Menschlichen”) - a „Krisztus által áthatott embernek”. Ez előtt az emberalak előtt, az Ő orcája előtt kellene kialakulnia a jövő Antropozófiai Társaságának. A Goetheanumban mint a „Szellemtudomány Szabad Főiskoláján” az egyes embereknek és az egész közösségnek is az Ő orcájával kellene szembetalálkoznia. Itt kellene az Általános Antropozófiai Társaságnak önmagára találnia és kibontakoznia - de azoknak a különböző hivatással rendelkező csoportoknak is, amelyek az emberi civilizációért végzett munkájuk során s annak előmozdítása érdekében keresik a találkozást az antropozófia szellemi központjával. „Az volt a feladatom Dornachban, hogy a Szellemtudományi Főiskola épületében állítsam föl azt a középponti [szobor]csoportot, amely »az Emberség képviselőjét« ábrázolja a luciferi és az ahrimáni erők közepette.”[5]

Rudolf Steiner kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy az antropozófiáért való síkraszállás - vagy inkább az Emberért való síkraszállás az antropozófia fényében - a 20. században nem fog egykönnyen menni, sőt állandó küszködések és harcok során fog végbemenni. Az emberért, az emberképért, az ember méltóságáért és értékéért folytatott küzdelmek a technológiai materializmus, az eugenika [a géntechnológia, génmanipuláció], a rasszizmus és az eutanázia [a „kegyes halál”] korában drámai formákat fognak ölteni, Steiner ezt jó előre megmondta. Aki antropozófusként kész valamilyen módon részt venni ebben a küzdelemben, szilárd meggyőződéssel és egyértelmű álláspontokat képviselve, annak a jövőben nehéz úton kell járnia, olyan úton, amely személyes kockázatokkal jár, sőt: amelynek során létét is fenyegető veszélyeknek van kitéve. Rudolf Steiner a Goetheanumot semmiképpen sem csupán a művészet egyedülálló templomának szánta, hanem az ellenállás és bátorítás helyének, s a Krisztus és az ellenerők közti említett folyamatot állította annak centrumába. Rudolf Steiner már az épület alapkőletételekor a Gonosszal való küzdelmet helyezte fejtegetései középpontjába („A gonosz erők uralkodnak…”), s így közvetett módon már kezdettől fogva világossá tette, hogy egy „Emberarcú Társaságnak” a 20. században és az azt követő időkben nem pusztán a lelki-szellemi összhangban álló Jó, Igaz és Szép ideáljaival kell foglalkoznia, hanem egészen más természetű folyamatok közepette kell megtalálnia önmagát.

Rudolf Steiner úgy fogalmazott, hogy a Goetheanum célja lényegében annak megértése: hogyan viszonyul a Krisztus-impulzus az ahrimáni és luciferi impulzusokhoz, vagyis a Gonosz megismeréséről és legyőzéséről van szó (hogy miként tudunk rajta felülkerekedni), ez jelenti ugyanis a jelenlegi kultúrkorszak központi feladatát. Csakis Ahrimán és Lucifer valódi megértése által lehetséges Krisztus megismerése - általánosságban és egyénileg is. Az egyes ember és a közösség számára is kulcsfontosságú, hogy az ahrimáni és luciferi erők szorításában megtalálja a krisztusi Közép útját, a két szélsőség közti egyensúlyt, mégpedig a saját lelkében (annak iskolázási útján) és a külső élet minden területén. „Az embernek az egyik oldalon a luciferi elem, a másik oldalon pedig az ahrimáni elem felé kell kibillennie, de annak kifejlesztésével kell mégis helytállnia, amit Pál apostol úgy nevezett: Nem én, hanem Krisztus - Énbennem.”[6] Rudolf Steiner annak szükségességéről beszélt, hogy az emberben kibontakozzék ez a „Krisztus-tudat”, s ezt tekintette a dornachi törekvések céljának, melyek éppúgy hozzátartoznak a modernséghez, sőt: sajátos választ jelentenek rá. („Az a célunk ezzel az épülettel, amire az emberiségnek a közeljövőben a leginkább szüksége van, hogy kifüleljük, mire van a legégetőbb szükség a közeljövőben az emberiség fejlődéséhez, s éppen ezért helyeztük ide ezt az épületet.”[7])

Az Antropozófiai Társaság és annak minden egyes tagja tehát egy sorsdöntő történelmi szituációba van helyezve, amire Rudolf Steiner többször is félreérthetetlenül rámutatott. Egyéni elhatározásokra és személyes bátorságra van szükség ahhoz, hogy részt vehessünk és helytállhassunk ebben a küzdelemben, melyben az ember, az ember individualitása, sorsa és jövője a tét. Nyilvánvaló, hogy Rudolf Steiner a michaeliták elszántságára és bátorságára épített ebben a küzdelemben.[8] Különösen „a Goetheanumban működő ezoterikus iskola” tagjainak mondta el újra és újra az úgynevezett „Klasse-órák” során, hogy mit vár el tőlük. S ilyenkor sosem harciasságra gondolt, hanem bátor lélekjelenlétre. A János-épület [az első Goetheanum] kis kupolájában Rudolf Steiner nem egy küzdő Krisztust akart felállítani, hanem egy olyan lényt, „aki puszta jelenlétével fejt ki olyan hatást, aminek valójában a lelkekben kell végbemennie.”[9] Steiner többször is kifejtette, hogy Krisztus nem azért nyújtja ki karjait, hogy ártson Lucifernek és Ahrimánnak. Mozgásban lévő alakját pusztán lényének belső szükségszerűsége határozza meg. Semmiféle gyűlölet vagy harci érzés (küzdőszellem) nem él Krisztusban. Ereje és „impulzusa” inkább lényének kisugárzó tisztaságában rejlik, többek között „a világgal való őszinte együttérzésében”. Krisztus ezzel az „együttérzéssel”, sőt e „végtelen részvéttel és könyörülettel” fordul Lucifer és Ahrimán felé is, akik kiszakadtak az isteni princípium fejlődésének fő irányából, s - így önmagukra hagyatva - arra vannak kárhoztatva, hogy a maguk elszigeteltségében és egyoldalúságában tevékenykedjenek tovább. Ám a Krisztusból kisugárzó tiszta, személyfölötti szeretet és szellemiség elviselhetetlen Lucifer és Ahrimán számára: olyan önértékelési és önismereti folyamatokat indítanak el bennük, amelyek Lucifernek végül a szárnyát szegik, Ahrimánt pedig megbilincselik. Krisztus nem az ereje által hat rájuk, hanem puszta jelenlétével, fényével és melegségével - gondolkodásának és szívének szeretetével, moralitásával és ítélőképességével.

Éppen korunk kihívásaira tekintettel mondta Rudolf Steiner a következőket: „Egyetlen olyan erő van, amitől Lucifer meghátrál: ez pedig a moralitás. Ez olyasvalami, ami Lucifert a legperzselőbb tűzként égeti. S Ahrimánnal szemben sincs más ellenszer, mint a szellemtudományosan iskolázott ítélőerő és megkülönböztető képesség. Mert amire a Földön józan ítélőképességként szert teszünk, az olyasvalami, amitől Ahrimán fejvesztve menekül. Ahrimán valójában semmitől sem idegenkedik annyira, mint attól, amit Én-tudatunk józan iskolázásával vívunk ki magunknak. Hiszen látni fogjuk, hogy Ahrimán egészen más régióhoz tartozik, olyan régióhoz, amely igen távol áll attól, amit józan ítélőképességként fejlesztünk ki magunkban. Abban a pillanatban, amikor Ahrimán szembetalálkozik azzal, amire földi létünk során józan ítélőképességként szert tettünk, szörnyű ijedség fogja el őt, mivel számára ez teljesen ismeretlen dolog, amitől nagyon fél. Vagyis minél többet fáradozunk azon, hogy kifejlesszük magunkban, amit a születés és halál közti életben józan ítélőképességként megszerezhetünk, annál inkább Ahrimán ellen dolgozunk.”[10]

Mit jelent mármost mindez az Antropozófiai Társasággal mint „emberarcú társasággal” kapcsolatos kérdésfeltevésünk szempontjából? Úgy vélem, azt jelenti, hogy e társaság (vagy közösség) nem vonhatja ki magát korunk vitáiból és küzdelmeiből, az azokhoz szükséges megismerési és ítéletalkotási folyamatokból. Azt jelenti, hogy e társaságnak „megkülönböztető képességet”, s ugyanakkor hathatós morális erőt kell kifejlesztenie, hogy eleget tehessen rendeltetésének.[11] Nem az a cél tehát, hogy elűzzük az ellentéterőket és -hatalmakat, hanem hogy megszabadítsuk és megváltsuk őket - célunk nem a gyűlölet, hanem a részvét kell legyen! Ám ez azt jelenti, hogy még ott, ahol szellemi vitákat és küzdelmeket kell folytatnunk, ott is a szeretetnek kellene vezérelnie bennünket. Az igazság érdekében fel lehet, sőt olykor fel is kell lépnünk valakivel szemben, az illető kijelentéseivel szemben - s ezt nem csak az igazságért, hanem ezért az emberért is tesszük. Ehhez ítélőképességre és moralitásra van szükség, sőt ez a legeslegfontosabb, nincs szükség viszont az olyasfajta „toleranciára”, amely könnyen a kötelezettség nélküliséghez és a mindent elfogadáshoz vezet, egy mindent megengedő és mindennek teret adó szemlélet eluralkodásához, amely irtózik az individuális fellépéstől és az egyéni erőfeszítéstől, s közben folyton a „közösségre” és a „szociális életre” hivatkozik. Megítélésem szerint nem egy ilyen közösség vagy szociális élet (illetve álszociális élet vagy álközösség) lebegett Rudolf Steiner szeme előtt a Goetheanummal és a Goetheanum-társasággal kapcsolatban [vagyis az Antropozófiai Társaságot és a Szabad Szellemtudományi Főiskolát illetően].

(2. rész)

Fordította: Korcsog Balázs

Az írás eredeti címe és megjelenési helye: „Eine Gesellschaft mit dem Antlitz des Menschen”. Initiative Entwicklungsrichtung Anthroposophie - Ein Nachrichtenblatt (ENB), 2013/27. (2013. december 22.)