Rudolf Steiner ismételten hangsúlyozta: arról van szó, hogy „végtelenül elnézőek és szociálisan toleránsak legyünk az emberekkel”, hogy képesek legyünk ezt kifejleszteni magunkban - és „csak ott ne legyünk elnézőek, ahol meghamisítják és lerombolják a szellemtudomány lényegét.”[3] Az igazság fölötte áll minden lelki összetartásnak, „lojalitásnak” és egyéb másodrendű erényeknek - és Rudolf Steiner nagyon szigorúvá s olykor kimondottan nyerssé és kíméletlenné vált, ahol sérülni látta ezt az alapelvet (az Antropozófiai Társaságon kívüli és belüli ellenfelekkel való bánásmódban). Többször is óva intett a pozitivitási gyakorlat tévesen értelmezett alkalmazásától, s egy ezoterikus óra során a következőket mondta: „Legfőbb és legszentebb értékként, amivel rendelkezünk, mindig az igazsághoz való hűséghez [kell] ragaszkodnunk. Sose tegyünk olyan engedményeket, amelyek sértik az igazságot, hiszen éppen az igazság az, ami ellen sohasem szabad vétenie annak, aki ezotériával foglalkozik. Szörnyű és súlyos vétség, hogyha valaki, aki ezotériával foglalkozik, a testvériség kedvéért elferdíti az igazságot; ha azért, hogy ne bántson meg valakit, akár csak a legcsekélyebb mértékben is elhomályosítja az igazságot, hiszen ezzel [nem csak az igazságnak, hanem] annak az embernek is árt. S még ha vérző szívvel kell is látnunk, hogy valaki, akit esetleg szeretünk, vét az igazság ellen, nekünk akkor is ki kell tartanunk az általunk felismert igazságnál, akármilyen következményekkel járjon is számunkra. Egyvalamit azonban megtehetünk, s ez válasz lehet korábban feltett kérdésünkre: még ha el is kell ítélnünk egy embernek a tetteit [vagy kijelentéseit], magát az embert azonban nem kell elítélnünk, hanem szeretnünk kell őt. Hogy tényleg szeretjük-e őt, az majd a meditációnk pillanataiban fog kiderülni számunkra. Szimpátiáinkból és antipátiáinkból, apró-cseprő gondjainkból semmit se vigyünk át a szellemi világokba - ez nyitja majd meg nekünk a szellemi világokat, s így nyerünk oda megfelelő módon bebocsátást.”[4] Ahogy az imént már hangsúlyoztuk: az igazság minden embernek a javára válik, még annak is, aki tévúton jár. Ha érvényt szerzünk az igazságnak - ahelyett, hogy visszahúzódnánk az összes lehetséges „álláspont” relativizmusa mögé -, azzal a megtévedt embert is oltalmazzuk és támogatjuk, s hosszabb távon pedig segítjük őt abban, hogy kiszabadulhasson Lucifer és Ahrimán (vagy még sötétebb erők) fogságából, amelybe az ember gyakran akaratán kívül kerül.

S ilyen értelemben úgy is mondhatnánk: fő feladataink egyike, hogy az antropozófiát - annak lényét - engedjük jelen lenni társaságunkban, hogy az ő segítségével kezdeményező készséggel tevékenykedhessünk. Egy ilyen külső és belső áttörés (vagy ébredés) szellemi és szociális ősképe, úgy vélem, a tanítványok pünkösdi közösségében adatott meg számunkra. E Krisztus-központú közösségről mondta Rudolf Steiner, hogy a pünkösdi esemény által egy új szellemi szintet ért el. Rudolf Steiner úgy fogalmazott, hogy egy új lelkület, egy teljesen újfajta lélekállapot ragadta el a közösség minden tagját: a tanítványok Pünkösdkor és azután levetették az élet „szűkösségét és önösségét”, s „végtelen nagylelkűséget” és „óriási belső türelmet” fejlesztettek ki magukban, s „szívük mélyén megértést tanúsítottak minden iránt, ami a Földön emberi”. Ezután oly módon tudták magukat kifejezni, „hogy mindenki mértette őket, aki jelen volt”, mivel képesek voltak belelátni „minden ember szívébe és lelkébe”, s az ő nyelvén tudtak szólni.[5] Mindezek tették lehetővé, hogy a tanítványok hatékonyan tudjanak tevékenykedni a külvilágban, az emberek között - ám szellemi ébredésük alapja, annak fundamentuma a „mindenható szeretet” szellemének pünkösdi élménye volt. S úgy vélem, nem nehéz belátnunk, hogy Rudolf Steiner az Általános Antropozófiai Társaság újraalapításával és a[z 1923/24-es] Karácsonyi konferenciával - mint a  „kozmikus idők fordulójának kezdetével” - egy ilyen értelmű újrakezdésbe fogott Dornachban. Az Antropozófiai Társaságnak mint „Emberarcú Társaságnak” azáltal kellene teljesen kibontakoznia, hogy az antropozófusok szívét átjárja az Antroposzófia.

Ennek a társaságnak a középpontjában tevékenykedett Rudolf Steiner példamutató módon, minden szellemi erejével és akaratával, de ugyanakkor humorával is, amely szellemes, kifinomult és aranyló volt, és soha nem volt bántó. Andrej Belij szavaival: ő „a szívből fakadó erők óriása” volt. Úgy vélem, egy „Emberarcú Társaságnak”, s így egy Rudolf Steiner körül és az ő vezetésével létrejött szellemi közösségnek is Michaelt kell szolgálnia, s az Ember lényéért kell munkálkodnia. Egy ilyen Emberarcú Antropozófiai Társaság hordozza magában a jövő alapkövét.

Az írás eredeti címe és megjelenési helye: „Eine Gesellschaft mit dem Antlitz des Menschen”. Initiative Entwicklungsrichtung Anthroposophie - Ein Nachrichtenblatt (ENB), 2013/27. (2013. december 22.)