Bacon - Shakespeare - Böhme - Balde

(Nyugat- és Közép-Európa szellemi összeköttetése)

„Bacon mellett egy másik személyiséget is látunk a nyugati világban, aki szintén nagy hatással volt az újkori civilizációra: Shakespeare. Azok számára, akik képesek tanulmányozni a szellemi életet, a baconizmus és a shakespeare-izmus ugyanarra a forrásra mutat, amely kívül állt ugyan a földi világon, de mégis képviseltette magát benne. (…) Tudjuk, hogy Bacon és Shakespeare inspirációja egyazon forrásból fakad. (…) És ahonnan Bacon és Shakespeare inspirációja ered, teljesen ugyanabból a forrásból, sőt ugyanattól a beavatott személyiségtől indul ki Közép-Európa irányába Jakob Böhme és a délnémet Jakob Balde szellemi áramlata is. (…) Gondoljunk csak bele, milyen figyelemreméltó dolgok rejlenek annak mélyén, hogy a baconizmus és a shakespeare-izmus, illetve Böhme és Balde művei mind ugyanabból az inspiráló forrásból fakadnak.” (GA 196)

Shakespeare - I. Jakab - Bacon hármas csillagzata

„Már többször beszéltem arról, hogy a színtiszta brit filozófust, Francis Bacont -, akit úgy jellemeztem Önöknek, mint az újkori materialista gondolkodás megalapozóját - ugyanabból a forrásból inspirálták, mint Shakespeare-t, aki azután olyan erős hatással volt Közép-Európára, ahogy azt már kifejtettem. És ugyanebből a forrásból inspirálták Jakob Böhmét, aki ezt az egész inspirációt átültette a közép-európai lélek szubsztanciájába, és szintén ugyanebből a forrásból kapta az inspirációt a délnémet Jakob Balde is. (…) A brit birodalom egyik legnagyobb és leghatalmasabb szelleme maga is hajlott arra, hogy szembeszálljon a brit birodalom pusztán anyagias szellemiségével: és ez I. Jakab volt. I. Jakab azzal visz új elemet a brit birodalomba, hogy beleoltja a brit nép szubsztanciájába azt az impulzust - és maradandóan oltja bele, hiszen a brit nép szubsztanciája ettől kezdve mindig rendelkezni fog azzal -, amit a brit népnek nem szabad elveszítenie, ha nem akar teljesen elmerülni a materializmusban. Ám az, amit I. Jakab ekkor beleoltott a brit népbe, földalatti csatornákon keresztül az európai kultúra egészével összeköttetésben áll. Itt egy jelentős misztérium előtt állunk.” (GA 174)

Shakespeare a német szellemi életben

„A nagy Shakespeare a 18. századtól kezdve, a 19. század folyamán teljesen német költővé válik, mivel [a német szellemi és kulturális élet] teljes egészében magába fogadja, felszívja magába őt. Shakespeare-t bizony nem csupán „fordítják”, hanem teljes mértékben asszimilálják, beolvasztják: Shakespeare mintegy benne él a német szellemi életben. Nagyon is érthető okokból [Rudolf Steiner ugyanis 1917 elején, az első világháború kellős közepén tartotta ezt az előadást] nem akarom azt mondani, hogy Shakespeare ma sokkal inkább a német szellemi életben él tovább, mintsem az angolban. De tekintsük csak át egyszer a maga egészében azt a fejlődést, amely Elias Schlegellel, az első Shakespeare-fordítás készítőjével kezdődött, azon keresztül, hogy milyen finom lelkülettel hatja át Shakespeare szelleme Lessinget, s azon az elragadtatott lelkesedésen át, amit a 18. század német naturalistái és Goethe tápláltak Shakespeare iránt, egészen azokig a kitűnő - nem mondhatjuk, hogy fordításokig, hanem - német Shakespeare-adaptációkig, azokig a ragyogó átültetésekig, amelyeket a Schlegel fivérek és Tieck készítettek, s így tovább, egészen napjainkig. Shakespeare mintegy benne él a német népben. És én magam is, amikor Bécsbe kerültem, és természettudományi tanulmányaim mellett irodalomtörténeti előadásokat is hallgattam, s az első előadásokat, melyeket meghallgattam, éppen [Karl Julius] Schröer tartotta, aki akkor azt mondta, hogy a három legjelentősebb német költőről fog beszélni: Schillerről, Goethéről és - Shakespeare-ről! Ez persze nem jelenti Shakespeare kisajátítását, hiszen őrá a németek sem tarthatnak igényt. De mindez azt példázza, hogy ez a szembenállás ugyanakkor más szinten teljes együttműködést jelent.” (GA 174)

Történelmi szimptomatológia

(I. Jakab mint a tudati lélek korának reprezentatív alakja)

I. Jakab angol király

„A tudati lélek impulzusának nyugat-európai felbukkanása szempontjából különös jelentősége van egy személyiségnek, mind egyéni fejlődése, mind pedig az újkori történelemben betöltött szerepe miatt. (…) Ezt a figyelemreméltó személyiséget a következőképpen jellemezhetjük. Elmondhatjuk, hogy rendkívül bőkezű volt, valódi, mély hálaérzés töltötte el minden iránt, amit ismeretként fogadott magába, rendkívül hálás volt mindazért, ami az emberek részéről jóságként áramlott feléje. Tanult ember volt, korának szinte minden tudását egyesítette magában, s rendkívül békeszerető módon elfordult a világias küzdelmektől. Uralkodóként csak az az eszmény foglalkoztatta, hogy a világban béke legyen. Döntései és akarati impulzusai kimondottan bölcsek voltak, s kifejezett hajlama volt arra, hogy barátságos legyen az emberekkel. Így lehetne jellemezni ezt a személyiséget. Ha egy kicsit is egyoldalúak vagyunk, és ha csak külsőleg, felszínesen nézzük a dolgokat, úgy, ahogyan a történelemben megnyilvánulnak, akkor így jellemezhetjük őt.

De ha a másik irányban vagyunk egy kicsit egyoldalúak, akkor a következőképpen is jellemezhetjük. Elmondhatjuk, hogy rettentő pazarló volt, fogalma sem volt arról, hogy mennyit költekezhet és mennyit nem. Pedáns volt, igazi professzor szellem, aki mindenütt azt vitte bele a tanultakban, ami absztrakt volt és pedáns. Kislelkű ember volt, kislelkű jellem, aki mindenünnen visszahúzódott, ahol valamit bátran és derekasan meg kellett volna védeni, és kishitűségéből kifolyólag inkább a békét részesítette előnyben. Alattomos volt, aki mintegy áttekergődzött az életen, miközben igen okosan átsiklott a nehézségek között. Olyan ember volt, aki úgy keresett kapcsolatot a többi emberrel, ahogyan a gyerekek barátkoznak. Barátságaiban volt valami kimondottan gyerekes elem, ami mások fanatikus tiszteletébe, illetve mások tisztelete általi romantikus önimádatába csapott át.

Ha csak egy kicsit is egyoldalúak vagyunk, akkor máris az egyik vagy a másik jellemzést mondhatjuk el róla. És tényleg voltak olyanok, akik az egyiket, olyanok is, akik a másikat, és olyanok is, akik mindkettőt elmondták róla. Mindezzel I. Jakab külső történelmi személyiségét írtuk le, azt, hogy miként élte az életét, amikor 1603-tól 1625-ig Angliában uralkodott. Lehet úgy is beszélni róla, ahogyan előszörre, de lehet úgy is, ahogyan másodszorra tettem, s mindkettő pompásan illeni fog rá. Akár az egyiket, akár a másikat mondjuk el róla, azzal még korántsem ismerjük meg sem azt, ami valójában benne élt, sem pedig azt, ami együtt jár az emberiség újkori fejlődésével. (…)

I. Jakab úgynevezett uralkodó volt Angliában a 17. század elején, de valójában egy rejtélyes alakként áll előttünk annak az időszaknak a közepén, amely az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak elejétől a döntő fontosságú 19. századig tart. Itt még nem feladatom, hogy az I. Jakab személyével kapcsolatos titkokról beszéljek - ez csak később történhet majd meg. Ma ez még nem lehet a feladatom, de már most utalnom kell arra, milyen figyelemreméltó helyet foglal el I. Jakab az újkori történelem folyamatában. Azt mondhatjuk, hogy olyan ember volt, akit valójában minden szempontból csak ellentmondásosan jellemezhetünk, ahogyan ezt kétféleképpen is megkíséreltem. A legjobb és a legrosszabb dolgokat is el lehet mondani róla, attól függően, miként akarjuk őt beállítani. (…) Mindenekelőtt azonban azt mondhatjuk róla, hogy I. Jakab mintegy gyökértelen növényként jelenik meg a maga korában. Ha azonban kissé mélyebbre tekintünk, és az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakot a tudati lélek születésének szempontjából vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy I. Jakab olyan személyiség volt, aki mélyen átélte a tudati lélek korával kapcsolatos radikális ellentmondásokat. (…)

Karmájánál fogva mindenkinek van valamilyen feladata. I. Jakab feladata éppen az uralkodás volt. Bizonyos persze, hogy a perzsa királyok korában, a mongol kánok korában, sőt még abban a korban is, amikor a pápa I. Istvánt a Szent Koronával magyar királlyá koronázta, a személyiség jelentett valamit egy bizonyos helyzetben, mintegy ahhoz tartozónak foghatta fel magát. I. Jakab azonban uralkodóként is úgy állt a maga helyén, mint aki olyan öltözéket visel, ami egyáltalán nem illik rá. Gyermekként kálvinistának nevelték, később áttért az anglikán hitre, csakhogy alapjában véve a kálvinizmus ugyanolyan közömbös volt számára, mint az anglikán egyház: lelke mélyén mindez öltözék volt csupán, ami nem illett rá. Jakab arra volt hivatva, hogy a parlamentáris liberalizmus közelgő időszakában uralkodóként kormányozzon. Nagyon elmés, nagyon okos volt, amikor az emberekkel beszélt, de tulajdonképpen senki sem értette, hogy mit is akar, mert mindeni valami mást akart. Ősi katolikus családból, a Stuartok nemzetségéből származott, de amikor trónra lépett Angliában, akkor leginkább a katolikusok látták úgy, hogy igazából semmit sem várhatnak tőle. 1605-ben ezért egy különös terv született: a katolicizmus híveinek egy csoportja a londoni parlament épületénél összegyűjtött egy halom lőport, hogy a megfelelő pillanatban a levegőbe röpítse a parlament tagjait. Ez volt a közismert lőporos összeesküvés. A tervet csak egy katolikus árulása hiúsította meg, különben I. Jakabnak az a sors jutott volna, hogy egy szép napon egész parlamentjével együtt a levegőbe repül. Jakab semmibe sem illett bele, mivel személyiség volt, és a személyiségben mindig van valami egyedi, valami izolált, ami önmagára épül.

A személyiség, az egyéniség korszakában mindenki egyéniség akar lenni. Ez radiális ellentmondás, amely az egyéniség korszakából adódik, ezt nem szabad elfelejtenünk. Az egyéniség korszakában nem az történik, hogy elutasítják a királyságot vagy a pápaságot, mert nem arra törekszenek, hogy ne legyen pápa vagy ne legyen király, hanem azt szeretnék, hogy ha már van pápa vagy van király, akkor mindenki pápa vagy király legyen. Hogy egyszerre legyen pápaság, királyság és demokrácia.

Mindez eszünkbe jut, ha I. Jakab figyelemreméltó személyiségét szimptomatikusan vesszük szemügyre, mivel ő teljes mértékben és tökéletesen az új korszak embere volt, de egyúttal a személyiség összes ellentmondásával állt az új korszakban. És nem volt igaza azoknak, akik úgy jellemezték őt, ahogyan első ízben tettem, és azoknak sem, akik a másik oldalról jellemezték, de még a saját könyveinek sem volt igaza, mert közvetlenül az sem vezet el bennünket a lelkéhez, amit ő maga írt. Ha tehát nem ezoterikusan vizsgáljuk, akkor I. Jakab nagy rejtélyként áll a 17. század elején, éppen azon a ponton, amely bizonyos szempontból a legradikálisabb módon mutatja meg az újkor impulzusának megjelenését. (…) I. Jakab tehát a személyiség összes ellentmondásának megtestesítője volt.

De ha szimptómákat vizsgálunk, akkor sohasem szabad arra törekedni, hogy teljesen lezárjuk a kérdést, hanem mindig kell egy megoldatlan részt hagyni, különben nem jutunk tovább. Ezért I. Jakabot sem úgy jellemeztem, hogy szépen lekerekített, lezárt képet kapjunk róla, hanem úgy, hogy legyen min gondolkodnunk, mint valami rejtélyen.” (GA 185)

Összeállította és fordította: Korcsog Balázs

(Szemes [König] Éva fordításának [GA 185] felhasználásával)