Bárcsak meghallanák az emberek

„Mintha a szférák zenéje

Egy szemtanú beszámolója

Szergej O. Prokofjev halotti búcsúztatójáról

Az emberek már 13 óra körül [egy órával a szertartás kezdete előtt] az Asztalosműhely épülete előtt várakoztak. Szemergett az eső, így sokan nyitott ernyővel álltak. Úgy jó negyedórával a kezdés előtt nyitották ki az épület kapuját. Ekkor már majdnem a Goetheanum déli bejáratáig kígyózott a sor. Intézetünk (az arlesheimi Ita Wegman Institut) munkatársai is mind jelen voltak: Felicitas Graf, az Intézet titkárnője kísért föl engem és Gunhild Pörksent, az Intézet levéltárosát, s mindnyájan bejutottunk. Az Asztalosműhely nagyterme hamar szinte zsúfolásig megtelt. A koporsót a terem keleti végében állították föl, s mögötte egy kék paravánon függött nagyméretű plasztikus formában a hét ún. „planétapecsét”. Hét nagy gyertyatartó állt a zártfedelű koporsó körül, néhány vázában pedig sok vörös s egy pár fehér rózsa.

Rolf Herzog úr, a bázeli Keresztény Közösség lelkésze celebrálta a szertartást. A Miatyánkat egy hölgy szavalta el oroszul. Herzog úr röviden, de nagyon szépen és méltóságteljesen beszélt. A szertartást feszült figyelem követte, csak néha-néha zavarta meg egy-egy megcsörrenő mobiltelefon. Mindvégig volt valami tisztátalan és nyugtalanító a levegőben. Minden ablak zárva volt, rendkívül fülledt volt a levegő. A pap - akit én nem csak ilyen minőségében ismerek, hanem egyszer „Heródesként” is láttam őt Albert Steffen Barabás című drámájában - kissé megilletődöttnek tűnt, viszont nem csupán méltató szavakat mondott, hanem úgy beszélt, mintha olyasvalamiről beszélne, ami nem véget ért, hanem tovább folytatódik. Erőteljes képekben villantotta fel a halál küszöbét átlépett Prokofjev életének egy-egy megrázó epizódját, s mondandóját a következő szavakkal fejezte be: „Abban a reményben gyűltünk itt ma össze, hogy ez a hely a jövőben is az marad, amihez elhunyt barátunk egész munkássága kapcsolódik, vagyis az antropozófiért való rendíthetetlen síkraszállásé és a teljes odaadással az antropozófiának szentelt munkáé.”

Ezután következett az Alapkő-meditáció, melyet a Prokofjev házaspárral igen közeli kapcsolatban álló hölgy adott elő, akit sajnos csak látásból ismerek. Összességében nagyon szépen megformálva és erőteljesen szavalta el, csak a negyedik részben voltak különös hangsúlyok, mindig a „Fény...” szónál.

Peter Selg beszéde - melyet tudomásom szerint valamilyen formában mindenképpen közre fog adni - a maga harminc percével is nagyszabású és erőteljes volt. Noha több problémára is rámutatott, mégsem volt provokatív. Beszédéből sokkal magával ragadóbb és elevenebb képet kaptam Szergej Prokofjevről, mint amit életében szerezhettem róla. Ifjúságáról, belső élményeiről és az őt foglalkoztató nagy kérdésekről, az antropozófiához vezető útjáról, mely mindig konkrét személyeken keresztül vezette őt. Arról, miként sejtette meg jó előre a későbbi problémákat, küzdelmeket és magát a betegségét, amikor 1979-ben először olvasta az [Ita Wegman, Elisabeth Vreede és számos tagtársuk kizárásához vezető] 1935-ös „memorandumot” (Denkschrift). Felvillantotta életének későbbi szakaszait, törekvéseit, terveit - a saját maga által kitűzött célokat, s hogy mit tudott mindezekből megvalósítani. Peter Selg szavai által közvetlen bepillantást nyerhettünk egy élő szférába, az ideák magasztos világába. Mondandóját Rudolf Steiner egyik halotti Spruchjának soraival zárta:

Ich werde sein,                                                   Azzá leszek,

Und aus mir tun,                                                 S magam azzá teszem,

Was Leuchtekraft                                               Ami napszerű erőként

In mir erstrahlt.                                                    Bennem felragyog.