Csontváry vörös szakállas önarcképe

„Én feláldoztam az életemet,

megtudandó, mi a való…”

Szemelvények Csontvárytól

„… hogy fejlődik ki a világ

és hogy fejlődik tovább…”

(Csontváry géniusza, 5. rész)

Csontváry géniuszáról szóló szellemtudományos vizsgálódásaink végén szólaljon meg maga a festő – az írásaiból összeállított szemelvénycsokor formájában, melyből egy teljes spirituális pályakép bontakozik ki előttünk. Az idézetek önmagukért beszélnek.

„ahova a sors vezetett” (A Pozitívum)

„Az isteni gondviselés a XX. században az emberrel közvetítők nélkül, közvetlenül akar érintkezni. (…) 27 éves koromban az Isten akaratából festői pályára kellett lépnem, Isten segítségével előbb 10 évig gyűjtöttem az anyagot, azután a teremtő nagy mesterének ihletével indultam el a sivatagokon, ahova a sors vezetett. Nem egyszer voltam testileg és szellemileg is halálos veszedelemben, de az Isteni ígéret sohasem hagyott cserben.”[1]

„… engem 1880-ban a Pozitívum megszólított és bizonyos munkakörrel felruházott, melynek befejezésére várnom és hallgatnom kellett. (…) A Pozitívum kinyilatkoztatással érintkezik az emberrel, s felvilágosítja s oktatja oly dolgokról, amiről semmiféle akadémiának nincsen tudomása és nem is lehet.”[2] –„A fejlődés a kinyilatkoztatás alapján történik, s a kinyilatkoztatásban feltétlenül kell bízni.”[3]

„A kinyilatkoztatás (…) arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük…”[4]

„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, pedig akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam, és a gyakorlatban festményben átvihessem.”[5]

„A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Szíriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a XX. század emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.”[6]

Csontváry három monumentális fő művéről van szó: A Nagy Tarpatak a Tátrában (a nagy Tátra-kép), A taorminai görög színház romjai (a „nagy Taormina”) és a Baalbek. Más helyütt így ír róluk: „Ott van a Tátrában a Tarajka [a nagy Tarpatak völgye], ahonnan a világ legmonumentálisabb tájképe tárul szemeink elé, lent a nagy vízeséssel a lomniczi csúcs, az öt tó a közép ormon, a nagyszalóki csúcs a Nagy Tarpatak szállóval, évezredek óta senki által meg nem festett motívum, nekem kellett megtalálnom s élő nagyságban lefestenem. Azután ott van a festőművészek Mekkája – a híres Taorminai Etna a görög színházzal, kétezer év óta festené az egész világ, s vajon csak egy is megtalálta-e az élethű perspektívát? Tehát ezt is nekem kellett lefestenem [ez lett „a világ II-ik legnagyobb napút-festménye”[7]]. De ott van Baalbek nagytemploma – a hunok nagy [áldozó]kövével, ez is kétezer év óta a libanoni völgyet dekorálja, de festőre nem talált; ezt is nekem kellett fölkeresnem, s mint a világ legnagyobb, 32 m²-es (plein-air) napszín-festményét a helyszínen olajba festenem.”[8] – „Önmagától előállott tehát az 1880-as kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút (plein-air) motívuma.”[9]

A tekintély és a lángész

„A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot. – Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani.”[10]

Az ifjú Csontváry

Ki lehet zseni?

„Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott, akinek ősei akaraterővel, lelki műveltséggel, művészi tehetséggel voltak felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába, aki szerelmes volt a napba, szerelmes volt az üstökös csillagba; aki a szabadba kívánkozott s pille után futkosott, aki szerette az igazságot, magában soha nem unatkozott, aki a munkát szeretettel végzé – a gondolattal a jövőt keresé, aki szakított a jelennel s útra kelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben a szívét használta a küzdelemben; aki pályát cserélt, s visszavágyott az iskolákba, keresett-kutatott a könyvtárakban, aki világhírű egyének hallatára féltékenyen ébredt öntudatra (…); aki a nagyvilágismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalak láttán soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben; akinél az ismeret, tudás kezdetleges, mégis kiapadhatatlan munkakört keres; akinél a látó-halló érzés kifejlődött, akinél a szív és a lélek kimívelődött (…); aki első szerelmét Plátóilag nézte – közelebbről a csalódás kísérte, aki szerelmes volt a hazájába s szeretettel gondolt a nagyvilágra, aki le tudott mondani mindenről, gazdagságot-hatalmat nem irigyelt senkitől, aki a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte, az átlagos munkát életcélnak nem tekintette; aki folyton küzdött önmagával s küzdelmét nem tudatta a világgal, akit a küzdelem közepette az ihlettség meglepte, aki az ihlettség örömére új világ jöttét érezte, aki láthatatlan ihlettől minden ismeretnek az ismeretét, minden tudásnak a tudását sejtette, aki a láthatatlan hangot felfogta és megértette, aki a láthatatlan jövendölést titokban tartotta, aki a titkot mérlegelte és komolynak vette, akinek reményét a nagy idő meg nem gyengítette, akinek bölcseletét a titokzat meg nem rendítette (…), aki a titokzatban a világ urát sejtette, aki az ihlettséget Isten adományának nézte, aki a világteremtőt mesterének képzelte, aki a világ mesterének sugallatát követte, aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot, eredménytelen[ségé]ben sem háborgott, aki a szépnek hallatára indult a bizonytalanba, aki a szépet keresve kutatta – s a láthatatlannal megtalálta…”[11]

A magyar nyelv géniusza

Sok „költő” megirigyelheti Csontváry előbb idézett sorait, melyek voltaképpen egy szellemi önéletrajzot és ars poeticát, művészi hitvallást tárnak elénk – egyfajta rímes prózavers formájában. Csontváry írásainak, leveleinek, önéletrajzainak és röpiratainak megejtő szépsége, gyermeki ártatlansága és bölcsessége – elmélyült tanulmányozásuk során – egyre inkább magával ragadja az olvasót. A hivatalos tudomány értékelésével szemben Csontváry a magyar nyelvnek is a mestere volt. Sorsdöntő szellemi élménye során is magyarul hallotta az isteni kinyilatkoztatást, az égi szózatot: „A kinyilatkoztatás egy szó kivételével értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk…” – Erről a magyar nyelven szóló magasabb hatalomról vagy isteni-szellemi lényről Csontváry másutt a következőket mondta: „… emberek ébredjetek, mert van élő, magyarul beszélő égi hatalom, akinek mi eszközei vagyunk a világ fejlesztésében.”[12]

A világhódító – Csontváry és Attila, a hun

E népet „látjuk Baalbekben a nagy kőoltárnál gyülekezni, Damaszkusz felől sasokat közeledni, egynek karmaiban szorongatott pengével, Attila vállaira repülni. E penge hozta Turul után felülről egy hang indul: Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, letöröd Rómát s elfoglalod Pannóniát nemzeted részére.”[13] S másutt: „Elődeinket látjuk Baalbekben az áldozókőnél gyülekezni, vadász sasaink közül egyet törhetetlen pengével Attila vállaira repülni. Nyomban utána hangot hallunk: Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál.”[14] – Vö.: „Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél.”[15]

Csontváry

A földi élet iskolája

„Nem úgy tűnik-e föl ez a földi élet, mint egy iskola – ahol a sok diák közül egyet választ ki a tanár, s ennek az egynek kell folyton felelni s az egész iskola helyett tanulni.”[16]

„Én feláldoztam az életemet, megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden, ami van, a pozitívum akaratából fejlődött ki, s ami lesz, a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.”[17]

A túlvilág

„Ismerem az utat, amerre mennem kell

Ismerem a szellemi hatalmat, a világteremtő energiát, mellyel számolnom kell;

semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk, s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”[18]

„a művészet történetének legmagasabb csúcsaival egy magasságban…”

A Csontvárytól származó idézetek után[19] e szemelvénycsokrot zárjuk egy róla szóló idézettel, az egyik legfontosabbal, Fülep Lajos 1963-as elhíresült nyilatkozatával, melyben először próbálta méltó és az őt megillető módon elhelyezni Csontváryt a művészet és az egész emberi kultúra egyetemes történetében: „Ma már nemcsak ki lehet, hanem ki is kell mondani, már csak azért is, hogy nyoma legyen, hogy mégiscsak itt nálunk, Csontváry hazájában mondták ki először: Csontváryról azt mondani, hogy »nagy magyar művész«, persze igaz, de nem határozza meg őt. Még az se, hogy »a század nagy európai művésze«; s végül az se, ha Cézanne-t leszámítva, azt mondjuk róla: »a század legnagyobb művésze«. Mindez igaz lehet, igaz is, de mindettől Csontváry még nem az, ami valójában. A nagy magyar, a nagy európai, a század legnagyobb művésze még lehetne olyasvalaki, aki más századok, különösen a régi századok nagy művészei mellett nem bírja ki az ő mércéjüket. De nem így van. Olyan művek, mint a Panaszfal, a Mária kútja, a két Cédrus, a Taormina, hogy csak a nagyokat említsem, a művészet egész történetének legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nemcsak nagy nemzeti vagy századi, hanem világtörténeti jelenség.”[20]

Korcsog Balázs

Csontváry géniusza (Szellemtudományos adalékok a festő életútjához)

(1. rész) (2. rész) (3. rész) (4. rész) (5. rész) (6. rész) (7. rész) (8. rész)

---

JEGYZETEK

[1] Csontváry-emlékkönyv, 1976. 103. o.

[2] Uo., 95. o.

[3] Uo., 85. o.

[4] Uo., 73. o.

[5] Uo., 96. o.

[6] Uo., 84. o.

[7] Uo., 105. o.

[8] Uo., 58–59. o. – Másutt így ír e három nagy képről: „Ekkor tűnt fel a Baalbek, Taormina és Tarajka [Tarpatak a Tátrában] című festmény” (…), s e képek „minden munkát, ami a világon létezik, túlszárnyalták. E festmények igazolták, hogy a festészetben előbbre jutni Isten adta képesség nélkül nem lehet; maradandó, történelmileg jelentős dolgot alkotni az égi mester hozzájárulása nélkül lehetetlenség számba megy. – Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába töltjük az időt, hiába kenünk föl színeket a vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül a napút-távlat soha.” (Csontváry-emlékkönyv, 94. o.)

[9] Csontváry-emlékkönyv, 83. o.

[10] Uo., 85. o.

[11] Uo., 61–62. o.

A Jupiter-templom romjai Athénban

[12] Idézi Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 148. o. – Rudolf Steiner Az egyes népszellemek missziójáról szóló 1910-es oslói (kristianiai) előadás-sorozatában részletesen beszél a népek szellemi vezetéséről, s itt világosan megkülönbözteti egymástól a népszellemeket és a nyelvszellemeket. A magyar nép szellemi vezetésével kapcsolatban Rudolf Steinernek figyelmet érdemlő módon – nyilván nem véletlenül – nem a népszellemmel, hanem a nyelvszellemmel, a magyar nyelv géniuszával kapcsolatban maradt ránk egy fontos kijelentése, az Euritmia mint látható beszéd című kései ciklusában: „Minden nyelvnek megvan a maga temperamentuma és a nyelvgéniuszából adódó jellege. Olyannyira így van ez, hogy ha az ember például ungarusz vagy magyar vagy akár finn beszédet hall, óhatatlanul is olyan érzése támad, hogy valami hibádzik, hogy valami onnan hiányzik. A magyar nyelvet nem lehet anélkül hallgatni, hogy olyan érzésünk ne támadna, hogy minden harmadik szó után hiányzik valami. Ha ungarusz vagy magyar nyelven beszélnek, akkor voltaképpen minden harmadik szó után agyon kellene lőni egy szarvast, mivel a magyar nyelv géniusza egy vadász. Az összes olyan szó, amely nem a vadászó életmódból kifolyólag került a magyar nyelvbe, valójában mind jövevényszó. (…) A magyar nyelv hallatán kitűnik, mintegy kihallik belőle, hogy a vadászathoz és e vadászhoz kötődik, hogy van benne valami vadászos jelleg, valami vadászatszerűség. Ez ugyebár semmi rosszat nem jelent, hiszen valójában a fölművelés, vadászat és pásztorkodás voltak azok a tényezők, amelyekből az egész emberiség elindult. Épp ezért él még valamiféle őserő a magyar nyelvben. Hiszen a magyar nyelv géniusza egy vadász, ha úgy tetszik, felőlem akár azt is mondhatják, hogy vadásznő: Diana – csakhogy itt azt is figyelembe kell venni, hogy az isteneknek nincs ilyen határozott nemi jellegük.” (GA 279, 1924. június 27., az idézetet fordította: K. B.) – A vadászat és az erdők egykori római istennője, Diana – a görögök Artemisznek hívták ezt a szellemi lényt, aki a Nap orcájának, Michael-Apollónnak volt a Hold-ikertestvére, Michael-Apollón „női” párja – a magyar nyelv géniuszaként tehát szintén közreműködhetett Csontváry michaeli próféciájában.

[13] Csontváry-emlékkönyv, 57. o.

[14] Uo., 90. o.

[15] Csontváry „téveseszméinek magja, hogy ő a világ legnagyobb festőzsenije, akinek szellemi genealógiája [eredete, származása] történelmileg Attilára vezethető vissza. Ehhez kapcsolódik a többi téveseszme, az, hogy korát legjobban ismeri, s hogy e kor hibáit lényegében oly mellékes dolgokban látja…” (Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája, 109–110. o.) – ehhez lásd a 19. lábjegyzetet. – Csontváry és Attila szellemi összeköttetéséről lásd még Kiss Irén Csontváry, a világhódító című kamaradrámáját. In: Kiss Irén: Kémopera. Magvető, Budapest, 1988. 341–389. o.

[16] Csontváry-emlékkönyv, 59. o.

[17] Uo., 84. o.

[18] Uo., 107. o.

[19] Rudolf Steiner Kortörténeti szemlélődéseinek és Történelmi szimptomatológiájának fényében külön figyelmet érdemelnek Csontváry „Titkos társulatok alakultak…” kezdetű fejtegetései, melyekben meglehetős éleslátással fest széles körképet – száz évvel ezelőtti és mai – korunk közállapotairól, illetve az eseményeket a háttérből irányító okkult csoportokról, titkos társaságokról:

„Titkos társulatok bérletbe vették az Isten imádását s csengős perselyekbe gyűjtötték a magját.

Titkos társulatok alakultak az Isten tagadására, a tekintély lerombolására.

Titkos társulatok alakultak a fajok elhomályosítására, az egyéni képesség megakadályozására.

Titkos társulatok alakultak az anyag felhalmozására, a hatalom megbénítására.

Titkos társulatok alakultak a történelem meghamisítására, a fajbeli erény elpusztítására.

Titkos társulatok alakultak a nemes fajok kiirtására, a fajtulajdonságok megbénítására. (…)

Titkos társulatok alakultak a szeszes italok pártolására, az ember egészségének megrontására.

Titkos társulatok alakultak a dohányzás meghonosítására, a nagymérvű húsevés fogyasztására.

Titkos társulatok alakultak a tea, kávé, ópium, kokain és morfium forgalmazására, a telhetetlen kalmárok gazdagítására.

De alakultak titkos társulatok az arany, gyémánt s minden érték lefoglalására és a kőszén elpusztítására. De alakultak társulatok emberhús vásárlására, az Isteni teremtmény meggyalázására.

Társulatok alakultak a fajtalanságra, a testi élvezet kihasználására.

Társulatok alakultak a kenyér, zsiradék, a tej hamisítására s a liszt értéktelen osztályozására.

De alakultak társulatok mindennek a meghamisítására, csak nem az Isten imádatára.” (Csontváry-emlékkönyv, 97–98. o.)

[20] Fülep Lajos: „Csontváryról – hangszalagon”. Kortárs, 1963. november. In: uő.: Rippl-Rónai – Csontváry – Derkovits. Magvető, Budapest, 1975. 15–40. o., különösen 21–24. o., valamint Csontváry-emlékkönyv, 1976. 258–268. o., különösen 260–261. o. – Csontváry „már nem csak a miénk, arra hivatott és útban van afelé, hogy az egész emberiségé legyen. Az egész emberiségnek vagyunk érte felelősek.” (Fülep L.: I. m., 36. o., illetve Csontváry-emlékkönyv, 266. o.)