Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő

Csontváry géniusza (6. rész)

Csontváry és a teozófia (I.)

A festő világnézetének

„tudományos” értelmezései

Si hominibus placuerim Christi servus non essem

(Ha az embereknek tetszel,

nem lehetsz Krisztus szolgája)

Pertorini Rezső 1966-ban megjelent Csontváry-monográfiájában – az életmű mindmáig legrészletesebb lélektani és eszmetörténeti feldolgozásában[1] – a következőket írja a festő világnézetéről: Csontváry írásai „egy misztikus-mágikus világnézetre, egy új vallás kialakítására engednek következtetni. Ez a vallás tulajdonképpen nem is új: benne keleti vallások, főleg az iszlám misztika, a zoroasztrizmus és a Mithrász-kultusz nyomai fedezhetők fel. Csontváry keleti utazásai során összeköttetésbe kerülhetett ezekkel a vallásokkal, illetve maradványaikkal. Az összefüggés egésze azonban egyéni konstrukció, amely ősi nyomokon jár.”[2]

Csontváry életművének legterjedelmesebb művészettörténeti feldolgozásában, Németh Lajos monográfiájában – az előbb idézett Pertorini-könyvre hivatkozva – a szerző így foglalja össze a festő világképének lényegét: „Csontvárynak »hallucinációs élményekre támaszkodó, kiterjedt téves eszméi vannak, és világképe kóros, misztikus-mágikus jellegű. Mágikus, panteisztikus világképéből egyéni, bizarr napimádó vallást konstruál« – írja Csontváry világképéről dr. Pertorini Rezső, s e panteisztikus, mágikus világképe határozza meg természetértelmezését. Ezért élhette át ő is a természetet élő organizmusként, belső rendező elv építette totalitásként. Mágikus világképe a panteisztikus és animisztikus világképekhez rokonult. E világkép nála azonban nem valamiféle intellektuális játék, misztikus eklektika kreációja. Hiszen a XX. század küszöbén a panteizmusnak, az animizmusnak a felélesztése ugyancsak korszerűtlen és dekadens lehet, mint ahogy azok is voltak a különféle okkult, teozófiai tanok, a századforduló seregnyi világnézeti válságterméke. Csontváry világképe nem intellektuális sznobizmus szülötte, hanem sorsszerűen az övé, mélyebb, elementárisabb, mint a különféle filozófiai tanok közötti pusztán intellektuális választás. Ő nem választotta világszemléletét, hanem akarva, nem akarva vállalta, alávetette magát neki, éppoly magától értetődően, ahogy a régiek tették. Csak míg azoké kollektív volt, az övé egyedi, de mégsem pusztán szubjektív. Hogy számára ez éppoly objektív, tehát rajta kívüli erőnek ható világnézet volt, mint a régieknek a vallás vagy a mitológia, abban kétségkívül közrejátszott pszichózisa is. Csontváry művészetét nem lehet megérteni pszichózisának figyelembevétele nélkül – de nem lehet megérteni csak annak a segítségével sem”[3] – összegzi Németh Lajos a máig közkeletű, „tudományosnak” tartott Csontváry-kutatás eredményét.

Mezei Ottó érdeme, hogy hiánypótló és megvilágító erejű tanulmányaiban[4] elkezdte feltárni és részletesen feltérképezni Csontváry munkásságának spirituális mélységeit és szellemi összefüggéseit: az ókori, középkori és újkori misztériumokkal és spirituális áramlatokkal, mindenekelőtt az alkímiával, az alkimista irodalom képnyelvével,[5] a szabadkőművességgel, a rózsakeresztességgel és a teozófiával való kapcsolatát.[6] Erről a következőket írja: „Tisztában vagyok azzal, hogy kockázatos, ám kortörténetileg mindenképpen gyümölcsöző vállalkozás a titkos társaságok – melyek a XIX. század második felében belső megújuláson mentek keresztül (»a szabadkőművesség mellett a rózsakeresztes mozgalomra gondolok elsősorban«) – imént vázolt eszmetörténeti háttere és Csontváry írásainak és festészetének vizuálisan megjelenített szellemi hajtóereje között közvetlen összefüggést feltételezni. Mindenesetre tény, hogy Csontváry gácsi patikájának első bérlője egy krisztológiai alapállású teozófus volt”,[7] egy bizonyos aradi gyógyszerész, akivel az eredetileg szintén patikus végzettségű festő még „fővárosi jogászkodásának éveiben, 1877 és 1879 [!] között kerülhetett kapcsolatba”.[8] „Csontváry kései írásai és feljegyzései ismeretében arra is gondolhatunk, hogy festészete és a festészetéből ki-kivillanó kozmológia révén ő lehetett e tudományosan vitatható és vitatott munkásság – egyik – útnak indítója.”[9]

Mezei Ottó fejtegetéseiben még Edouard Schuré neve is fölmerül a rózsakeresztes irodalommal kapcsolatban, azé a német felmenőkkel rendelkező elzászi francia íróé és teozófusé, A nagy beavatottak szerzőjéé, aki az első világháború közepéig szoros baráti és munkakapcsolatban volt Marie von Siversszel és Rudolf Steinerrel, akivel ők Chartres-ban és Bayreuthban is együtt jártak, s akinek misztériumdrámái (az Eleuzisz szent drámája és a Lucifer gyermekei) fontos előzményei és előkészítői voltak Rudolf Steiner misztériumdrámáinak, a művészet, tudomány és vallás modern újraegyesítésére irányuló törekvésének, s a régi misztériumok – korszerű rózsakeresztes szellemben történő – megújításának.[10]

Magyar vonatkozásként itt külön meg kell említenünk, hogy „van olyan legenda, amely szerint az »avignoni illuminátorokkal« kapcsolatban állt volna a II. Rákóczi Ferenchez homályos rokonsági szálon kötődő (másutt »a II. Rákóczi Ferenc természetes fiaként emlegetett«[11]) Saint-Germain gróf, maga a fejedelem pedig önéletrajzában a »nagy hírű Kosztka famíliát« [azaz Csontváry családját] az övével »egyazon eredetűnek« nevezi”.[12] És Rudolf Steiner szellemi kutatásaiból tudjuk, hogy ez a bizonyos Saint-Germain gróf nem volt más, mint Christian Rosenkreutz exoterikus inkarnációja.[13]

Pertorini Rezső már említett könyvének összefoglaló fejezetében viszont a következőket olvashatjuk: „Az adatok egyértelműen arra utalnak, hogy a festőnél pszichózis állott fenn. Még csak a lehetősége is kizárt egy olyan magyarázatnak, hogy a bizarréria [Csontváry „furcsa” nézetei és szokatlan világképe] egy különös személyiségnek egy szokványos teozofikus, mágikus vagy spiritiszta társasággal való összeköttetésével magyarázható. Felületesen szemlélve az adatokat, könnyen juthatnánk ilyen következtetésre, és bizonyos történelmi adatok is alátámasztanák feltevéseinket, hiszen a múlt század [a 19. század] vége és a századforduló a teozófiának, a különleges vallásoknak, a keleti miszticizmus egyes ágainak, a különböző szektáknak nagy számát produkálta, ami részben a keresztény vallásos gondolkodástól való elfordulással, részben az ismeretközlés elterjedésével, a régi mágikus-misztikus iratok és Kelet bölcseletének megismerésével függ össze. Csontváry saját maga is elhatárolta gondolatait, működését az ilyen szektáktól, de elsősorban az adatok jellege szól egy ilyen elgondolás ellen.

A kortárs teozófusok közül főképp Steiner Rudolffal tételezhetnénk fel kapcsolatot, aki szintén Észak-Magyarországon született, és leginkább kabalisztikus misztikája hasonlít a festő gondolkodására. A másik lehetőség az volna, hogy Blavatszkij asszonnyal, a kor egyik leghíresebb teozófusával találkozott. E találkozás mind hely, mind idő szempontjából létrejöhetett volna, mert bár egészen pontos adataink nincsenek kairói tartózkodásának időpontjáról, de első jelentős festészeti felfedezésekor sor kerülhetett volna erre. Ellene szól ennek azonban, hogy különbözik kettőjük teozófiai rendszere, mert míg Blavatszkij asszony elsősorban az egyiptomi és az indiai misztikát tanulmányozta, addig Csontváry gondolkodásában és misztikájában szinte egyedülállóan az iszlám és a zoroasztrizmus tanaihoz hasonlót vallott magáénak. De nem kellett volna Csontvárynak külföldre utaznia ahhoz, hogy e különös tanokat a helyszínen tanulmányozza, hiszen Magyarországon is működtek hasonló társaságok, sőt első röpirata idején jelent meg hazánkban is az első ilyen tárgyú folyóirat, a Teozófia. Bár biztos adataink nincsenek arról, hogy Csontváry hasonló műveket olvasott, mégis feltételezhetjük, mivel művei sokszor hasonlítanak a teozófusok alkotásaihoz. Ugyancsak nagyon sok azonosságot fedezhetünk fel számos paranoid formakörbe tartozó beteg alkotása és ezen archaikus gondolatokat kedvelő társulatok iratai között…”[14]

Csupán néhány aprócska probléma van ezzel a „tudományos” fejtegetéssel, Csontvárynak a teozófiával való kapcsolatát illetően. „Steiner Rudolf” – ahogy a könyv szerzője nevezi az antropozófia alapítóját –, akinek „kabalisztikus misztikája” – akármit is akarjon ez jelenteni – „hasonlít a festő gondolkodására”, nem „Észak-Magyarországon” – magyarán nem a Felvidéken –, hanem a mai Horvátországhoz tartozó Muraközben született, vagyis a történelmi Magyarország déli vidékeinek e nyugatra fekvő „folyamközében”. Ami pedig Csontváry állítólagos kairói találkozását illeti Blavatszkij [oroszul helyesen Blavatszkaja, angolul Blavatsky] asszonnyal, a Teozófiai Társaság vezetőjével, nos, ezzel csupán az a gond, hogy amikor Csontváry az 1880-as évek elején első európai utazásait teszi Rómába és Párizsba, akkor Blavatszkaja asszony – a Teozófiai Társaság „keleti fordulatának” jegyében – éppen Indiában tartózkodott, amikor pedig az 1890-es évek közepén Csontváry immár festőként elkezdi rendszeres európai, majd közel-keleti utazásait, akkor Blavatszkaja asszony már nem élt (1891-ben ugyanis meghalt, hatvanéves korában).

Pertorini könyvének legvégén ugyanakkor – egy külső tudományos munkában meglehetősen szokatlan módon – még a reinkarnáció gondolata is felmerül: Csontváry érzékelési és gondolkodási zavarai „először csak az Én maximális kitágulását hozzák létre, ekkor még személy megnevezése nélkül. Később azonban elég világosan leírja, hogy »kiterjedt téveszméje« szerint ő korának Attilája. Világképében tehát előfordul egy, a reinkarnációhoz hasonló gondolat. Nyíltan nem vall róla, de világképének ez a jellege, valamint az Attilával való, apró részletekig menő analógia leírása is ilyen gondolatokra enged következtetni.”[15] – Tehát karma és reinkarnáció, sorsfeladat és újratestesülés: „Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál; letöröd Rómát s elfoglalod Pannóniát nemzeted részére”; és „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” – „… hisz maga festőnek született.”

Korcsog Balázs

Csontváry géniusza (Szellemtudományos adalékok a festő életútjához)

(1. rész) (2. rész) (3. rész) (4. rész) (5. rész) (6. rész) (7. rész) (8. rész)