| Csontváry géniusza (9. rész: Csontváry, a görög) |
|
|
| 2016. április 29. | |
|
Csontváry görög géniusza Theodoro Kostka pittore, avagy Csontváry útja Rómába, Raffaello képeihez
„Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja:” „il maestro ungherese trovato nostro antico theatro greco” (a magyar festő [a magyar mester] rátalált a mi régi görög színházunkra)
A Napút mibenlétének, Raffaello művészi és prófétai szerepének, illetve az 1909/1910-es esztendők jelentőségének megvilágításához tovább kell olvasnunk Csontváry „nagy önéletrajzát”. Spirituális elhivatás-élményének leírása végén a festő a következőket mondja: „A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél. Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.”[1] A sors vezetése gyakran emberi közvetítőkön keresztül működik – Csontváry útját is ilyenek egyengették: „A principálisom jólelkű idősebb ember volt, úgy segített a dolgon, hogy hozott egy csomó Hermész-féle füzetet másolás céljából, amelyeket oly hűen másoltam le, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni. Ezt azonban hamar megelégeltem, s a természetbe vágyódtam. A természetben, miután a szén előttem ismeretlen volt, a nagyarányú dolgot rajzónnal nem csinálhattam. Amint így a nagy rajztáblával járom a vidéket, s keresem az alkalmas felvételeket, befordultam Csütörtökfalvára, a híres Rákóczi-klastromba. A klastromban X gvardian atya szívesen fogadott, ő néhány esztendeig Rómában magyar gyóntató volt. Ebéd közben ráterelődött a beszéd Rómára s Raffael munkáira. X atya azt tanácsolta, hogy Rómában keressem fel Bauer német gyóntató atyát, noteszomba pedig a következőket írá belé: „io inviarlo questo bravo pittore nome Theodoro Kostka in vostro bono mani” (elküldöm Önhöz ezt a kiváló festőt, a neve Kosztka Tivadar, Önnél jó kezekben lesz).”[2] Korábban már beszéltünk róla, hogy Csontváry családja, a felvidéki Kosztka família rokonságban állt a Rákóczi-családdal, s arra is utaltunk, hogy a vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc elsőszülött fia volt az a titokzatos Saint-Germain gróf, aki Rudolf Steiner szellemi kutatásai szerint a rózsakeresztes mozgalom megalapítójának, Christian Rosenkreutznak volt az exoterikus reinkarnációja. Így a vérségi kötelék mellett a szellemi vezetés is megnyilvánul itt: a Rákóczi-kolostor apátja révén valójában Saint-Germain gróf, vagyis az ezoterikus kereszténység egyik vezető individualitása – a salamoni templom építőmesterének, a későbbi Lázár-Jánosnak és Christian Rosenkreutznak a lénye – vezeti Csontváryt a mennyei szózat Raffaello-utalásának megfejtése felé: a reneszánsz festőgéniusz prófétai alakjához, Illés és Keresztelő János titkához. – „Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.” Csontváry nagy önéletírásában a következőképpen számol be első római útjáról: „1881-ben húsvét szombatján a Castello s’Angelo [az Angyalvár] tűzijátékánál már jelen is voltam, s másnap Bauer gyóntató atyával is tanácskoztam. (…) E bevezetés után elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveseltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem. De mert a természetet nagyon jól ismertem, s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem. Átmentem a Raffael loggiáiba, de ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak. De az isteni természetet hűségesen nem szolgálták – idegen szellemnek voltak hirdetői, és ez nem volt az Igazi Isteni. A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam, miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél.”[3] Csontváryt mint újszülött festőt tehát első külföldi útja – Rómába vezeti.[4] A biográfiai stúdiumokból, az emberi életutak tanulmányozásából tudjuk, milyen sorsdöntő – sőt, karmikus elemeket is tartalmazó – jelentősége van az ember legelső külföldi útjának: hogy szülőhazáján kívül hová vezeti őt először a sors. A születés és a halálozás helye és ideje mellett ez az egyik legfontosabb karmikus nyom az ember életútján. Csontváry a mennyei prófécia útmutatását követve, Raffaello festészetével összefüggésben – az ő képeinek tanulmányozása s egyben saját sorsfeladatának tisztázása végett – utazott Rómába, az örök városba, az urbinói festőzseni „kései” munkásságának[5] és halálának helyszínére, amely egyúttal a katolikus egyház, a nyugati kereszténység, sőt bizonyos értelemben az exoterikus kereszténység (a péteri-páli kereszténység) központja. Rudolf Steiner a népek szellemi vezetéséről szóló 1910-es krisztiániai ciklusában beszél arról, hogy az egykori görög korszellem – az ókori görög kultúra (s egyben az előző Michael-korszak) vezető szellemisége – vált később az exoterikus kereszténység szellemi vezetőjévé (ahogy az egykori kelta népszellemből, feladatának betöltése után, az ezoterikus kereszténység vezetője lett).[6] „A Krisztus-impulzus élére tehát egy korszellem, a görögök vezető szelleme állt. Ezért hullt szét oly hamar a görögség abban az időben, amikor a kereszténység megjelent, mivel vezető korszellemét úgyszólván odaadta, hogy az az exoterikus kereszténység vezetője lehessen.”[7] Erről a szellemi folyamatról tanúskodnak a görög romok Csontváry képein: a Jupiter-templom romjaitól és az athéni Sétakocsikázás Akropolisz-romjától kezdve A taorminai görög színház romjain át a Baalbek naptemplomának hellenisztikus oszlopsoráig.[8] Csontváry maga is tisztában volt vele, milyen szoros szellemi szálak fűzik saját művészetét a hajdani görög művészethez: „Nem szólok magamról – akinek egész élete egy láthatatlan Teremtő erőnek van kiszolgáltatva, olyannak, mint a görögök művészetében található; de sajnos a festészetben nem látható: s így az én dolgaim mint különálló csillagok szerepelnek majd az égen, annak idején.”[9] Nagy önéletrajzában a következőket írja: „A Kárpátokból szeptemberben távoznom kellett, az utam Athénbe vezetett. Athénbe érkezett atyám halálának híre, aki 88 évet élt és csak 65 éves korában lett az egyetemen orvostudor.[10] Athénben igazi szobrászati munkára akadtam, vagyis igazi emberi érzésre bukkantam, ahol arról győződtem meg, hogy a szép Galathea nem mese, hanem valóság. A görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, a kar és fej nélküli torzók beszédesek lettek, holott a rómaiaknál a híres Mózes még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla [beszélj, szólalj meg, kelj életre]! Ezért dühösködik még ma is Róma, levegő után kapkod, mert érzi, hogy közeledik az Istennek teljes valósága. És ez alatt a benyomás alatt mondá az athéni kritikus, amikor a Jupiter-templom festménnyel kész voltam: végre valahára van egy külföldi, aki az athéni levegőt meg tudja festeni – nyitva az útja.”[11] „Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye. Meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében, az utca tele volt: il maestro ungherese trovato nostro antico theatro greco (a magyar festő [a magyar mester] rátalált a mi ókori görög színházunkra).”[12] A „magyar maestro” kifejezés itt egyrészt a magyar festőre, az egykori Nagy-Görögországhoz tartozó szicíliai Taorminában tartózkodó Csontváryra utal, ugyanakkor öntudatlan utalásként is felfoghatjuk az őt oda vezérlő szellemiségre, az angol és magyar teozófiai irodalomban csak Rákóczi Mesterként emlegetett magasrendű individualitásra, a vezérlő fejedelem elsőszülött fiára, Christian Rosenkreutz exoterikus reinkarnációjára. A kijelentés, miszerint „a magyar mester rátalált a mi régi görög színházunkra”, szellemtudományos nézőpontból tehát azt jelenti: Saint-Germain gróf, a rózsakeresztesség – mint az ezoterikus (jánosi) kereszténység központi áramlatának – magyar származású mestere vezette el Csontváryt, a festőt a taorminai görög színház romjaihoz, s vezette rá őt „a világ legszínesebb napút-festményének” megalkotására – egy új „égi megnyilatkozás” páratlan festői hírüladására.
Korcsog Balázs Csontváry géniusza (Szellemtudományos adalékok a festő életútjához)
[1] Csontváry-emlékkönyv, 1976, 73–74. o. [2] Uo., 74. o. – Csontváry feljegyzéseiben és leveleiben más helyütt is felbukkan saját nevének olaszos-latinos változata, például: „Becses sorait kérem az útlevelem szerinti címre »Teodore Kosztka pittore, ferma in posta Napoli«, s vagyok Nápolyban 1909. november 4-én. Megkülönböztetett tisztelettel, igaz híve: Csontváry.” (Uo., 47. o.) [3] Uo., 75–76. o. – Kiemelések mindenütt tőlem. (K. B.) [4] Kis önéletrajzában Csontváry azt írja, hogy spirituális összélményének helyszínéről, „Iglóról egyenesen Rómába siettem, ahol több hónapi tanulmányozás után arra határoztam el magamat, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom”. (Uo., 43. o.) Csontváry római útjáról szólva mindenképpen meg kell említenünk, hogy Róma a hunok vezérének, Attilának az üstökösszerű pályafutásán is fordulópontot jelentett. A hunok vezérét már többször említettünk a festő elhivatás-élményével kapcsolatban: „Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél” – hangzott a Csontvárynak szóló mennyei prófécia. Az Attilának címzett égi szózat pedig így szólt: „Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál. Letöröd Rómát, és elfoglalod Pannóniát nemzeted részére.” (Uo., 57. és 90. o.) – Róma kapuinál állította meg Attila és a hunok impulzusát az örök város püspöke, a római pápa, az exoterikus kereszténység reprezentánsa. Erről Göllner Mária, a magyar antropozófia „szülőanyja” is részletesen beszél emlékirataiban, az Attiláról, avagy a Gonosz missziójáról szóló fejezetben: „Attila a maga impulzusát – a római hatalommal szemben – összekötötte a germán impulzussal, az emberiség jövőjének szolgálatában. (Erről tanúskodik Krimhildával [Arany János névalkotása szerint: Ildikóval], Siegfried özvegyével kötött házassága, amelyről mind a germán, mind a magyar eposzok beszámolnak.) Ismert tény, hogy Attila győzelmet győzelemre halmozott, támadásainak senki sem tudott ellenállni. Ezt felismerve, Róma egy utolsó erőfeszítést tett az Attila vezette hunok megállítására. A döntő ütközetre a mai Franciaországban, a catalaunumi mezőn került sor, a Marne folyónál. 1914-ben ugyanitt az antant és a központi hatalmak is megütköztek egymással, történelmileg sorsdöntő következményekkel. A catalaunumi csata, az egész világtörténelem egyik legszörnyűbb csatája, egyrészt a római csapatok megsemmisülésével, másrészt a hunok súlyos meggyengülésével végződött. Attila hazatért, hogy új erőt gyűjtsön, majd nemsokára Róma ellen vonult, hogy teljes és végső győzelmet arasson. Róma püspöke, Nagy Leó [pápa], végső kétségbeesésében két fegyvertelen kísérővel Attila elé ment, hogy kegyelmet kérjen az örök városnak. Küldetése sikerrel járt: Attila sértetlenül hagyta Rómát, s elvonult csapataival. – Miért tett így? Ez az egyik legnagyobb rejtély a világtörténelemben, amelyet Rudolf Steiner előtt senki sem tudott megmagyarázni, noha számtalan tudós, művész és laikus foglalkozott vele. A legenda – amelyet a Vatikánban Raffael gyönyörű freskója is ábrázol – úgy szól, hogy Attila és a püspök [a római pápa] találkozásának világtörténelmi jelentőségű pillanatában Attilának látomása volt. Az égen lebegő lényeket látott, akik kardot viseltek, és azt mondták neki, hogy az ő kardjuk Isten kardja, s ez nagyobb és erősebb Attiláénál. Ezzel a karddal ők Róma püspökének oldalán fognak harcolni, s legyőzik őt. Attila minden bizonnyal felismerte e szavak igazságát, s ez a felismerés lehetett visszavonulásának igazi oka. Rudolf Steiner erről azt mondja, hogy Attilának e világtörténelmi jelentőségű találkozás pillanatában valójában olyan érzékfeletti felismerése volt, hogy a püspök [a római pápa] személyében az új [keresztény] beavatott reprezentánsa [az exoterikus kereszténység fő képviselője, annak földi „helytartója”] áll előtte, aki ellen ő [Attila] mint ősi atlantiszi beavatott már nem tudja érvényesíteni erőit. Attila teljesítette feladatát, elpusztította a római seregeket. Mint beavatottat, az ő tetteit is mindig a felismert szellemi összefüggések vezérelték, s most egy új összefüggés felismerése alapján döntött úgy, hogy hazatér. Nem sokkal hazatérése után Attila élete, s vele együtt a hun birodalom létezése is véget ért.” (Lásd Michaeliták. A magyar népszellem és az antropozófia kapcsolata. Arkánum, Ispánk, 2000, 42–43. o. Lásd még Karl Heyer antropozófus történész alapvető művét: Atlantisztól Rómáig.) Egy levelében Csontváry a következőket írja: „Mi magyarok, Attila, Árpád ivadékai, akik azért rendeltettek ide, hogy a római birodalom züllött erkölcsi életének romboló hatását megállítsuk, megszüntessük – hisz Párizs mellett ezért szálltak síkra lovagias természetű elődeink, s végelszámolásra Róma alatt termettek – Attila élén, ahol is eldőlt Pannónia sorsa, s a római birodalom romlott erkölcsének hiú gőgje letörött.” (Csontváry-emlékkönyv, 1976, 50. o.) – Római útjának leírása végén, saját festői küldetésének (sorsfeladatának) tudatosulásakor Csontváry úgy érzi: „A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam, miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől fogva lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó fokozata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert, s csak másnap vonul ki széjjeltekinteni, a nagy zsákmány eredményéről meggyőződni. Magam is úgy jöttem-mentem a Vatikánban, s a zsákmányra nézve tanakodtam egymagamban.” (Uo., 76. o.) – Mindezeket összegezve elmondhatjuk: Attila Rómáig jut el, ahol az exoterikus kereszténység képviselője állítja meg őt, s készteti visszafordulásra; – Csontváry Rómában indul festői útjára, az exoterikus kereszténység (péteri) központjában, ahová azonban – sorsfeladatának tisztázása végett – az ezoterikus kereszténység impulzusa, a michaeli korszellemmel együttműködő rózsakeresztes (jánosi) kereszténység magyar vonatkozású mestere vezeti el őt. (Létezik egy Csontvárynak tulajdonított másolat, amely együtt ábrázolja a feltámadás reggelén az üres sír felé rohanó két főapostolt, Pétert és Jánost. – Vannak, akik hasonlóságot vélnek fölfedezni Péter ábrázolása és Csontváry önarcképei között.) [5] Már amennyiben egy 37 éves korában elhunyt művész esetében beszélhetünk egyáltalán „kései” munkásságról. [6] GA 121: „A görög korszellem az exoterikus kereszténység vezető szelleme lesz, a kelta népszellem pedig az ezoterikus kereszténységé. A római korszellem és az exoterikus kereszténység szelleme (az egykori görög korszellem) lesznek a germán népek egykori vezetőjének, az ötödik kultúrkorszak későbbi korszellemének nevelői.” (Részlet a hetedik előadás összefoglalójából.) Lásd Rudolf Steiner: Az egyes népszellemek missziója. Genius, Budapest, [1996], 5. o. A folyamat részletes leírását lásd Uo., 105–109. o. – „A régi görög nép korszelleme, a kereszténység impulzusát vállalva, azt a missziót kapta, hogy a későbbi [a keresztény] Európa vezető korszelleme legyen.” (Uo., 155. o.) [7] Rudolf Steiner: Az egyes népszellemek missziója, [1996], 106. o. [8] Csontváry egy kései írásában a görögök és a rómaiak viszonyáról a következőket mondja: „… egyetlenegy ember sincsen, aki az európai kultúrának alapjait vizsgálná, s amikor a virágokat szemléli, az elvetett magra is gondolna. Igen, az európai kultúrvilágnak a magja Rómában lett pácolva, s hogy e pácból mi került ki, azt igazolja a »parla«! – Ma már nem titok, hogy a görögök érzéke az Isteni ihlettel összeköttetésben volt, de az sem titok, hogy a rómaiak Bacchusszal állottak összeköttetésben, s a perspektívát nem érzéssel, hanem számozással pótolták. Még a XV. században is Leonardo mérnöki távlatával szemben egyedül Raffael volt az, akit a pozitívum ihlete meglátogatott és a plein-air távlatba beavatott, de a legmagasabb fokot ő sem érte el. Ellenben az ógörögök összeköttetése oly tiszta volt, hogy a hideg követ is képesek voltak megszólaltatni. Mnesikles Niké-torzója is ezt igazolja. De igazolja azt is, hogy a rómaiak alkotásai a görögök utánérzéséből, utánzatából, főleg pedig a kiszámított távlatból táplálkoztak. Ez alkalmat adott a gyenge tehetségűeknek arra, hogy számítással alkossanak oly munkát, amire ihlet hiányában képtelenek voltak.” (Csontváry-emlékkönyv, 1976, 95. o.) „A körülöttünk közelebb élő nemzetek közül a maguk sajátos jellege szerint kibontakoztak már a napimádók, de ide tartoznak őseink, az arabok és a görögök. A görögök után uralomra jutottak a rómaiak, de ezek már kétezer évvel előbb Bacchus-imádók voltak, így hát a pozitívummal semmiféle összeköttetésben nem állottak, ezt igazolja az a Bacchus-templom, amit a rómaiak Baalbekben felállítottak. Jóllehet e hitetlen állapot megszüntetésére a sors a Bacchus-templomot földrengéssel sújtotta, s az erkölcstelen államot tűzzel is pusztította, később még Attilával is megostoroztatta, de az anyagi érdek, a hitetlen, beszámíthatatlan állapot állami züllést is hozott létre, s e züllésből menekült Róma a kereszténységbe.” (Uo.) [9] Csontváry-emlékkönyv, 1976, 47. o. Idézi Németh Lajos [szerk.]: Csontváry [album]. Corvina, Budapest, 1974, 8. o. [10] Csontváry apja, „posztupici Kosztka László orvostudor és gyógyszerész” 1904. október 13-án (fia festői elhivatás-élményének napján) halt meg, 86 éves korában – atyja halálhíre Athénban éri a festőt. [11] Csontváry-emlékkönyv, 1976, 82. o. [12] Uo. |
|
| Utolsó frissítés ( 2016. szeptember 27. ) |
| < Előző | Következő > |
|---|