Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő (részlet)

Buda-pesti „Buddha-pestis”

Teozófia, 1909, Budapest

„Egy Krisztusért, illetve Krisztus ellen vívott küzdelem játszódott le itt…”

(Csontváry géniusza, 13. rész)

Csontváry tehát – michaeli-rózsakeresztes inspirációja révén – az új szellemi fény és az éteriség festője akart lenni – az éteri Krisztus prófétája. De szava pusztában kiáltó szónak bizonyult a korabeli Magyarországon. Miért? – Mint mondtuk, az Annie Besant és az angol teozófus vezetők, illetve a Rudolf Steiner vezette német szekció (a későbbi Antropozófiai Társaság) közötti szellemi küzdelmek – a Krisztus újbóli eljövetele kapcsán dúló „spirituális világháború” – egyik sorsdöntő csatájára Budapesten került sor, az 1909 pünkösdjén nálunk megrendezett nemzetközi teozófus kongresszuson. Abban az évben, amikor Csontváry az utolsó olajképét, a Tengerparti sétalovaglást festi, majd – tíz évvel a halála előtt – felhagy a festői alkotással. Mi történt 1909-ben, a budapesti teozófus kongresszuson? Csontváry festői pályájának lezárulásával összefüggésben az 1909-es budapesti eseményeknek itt csak a meghatározó sajátosságaira tudunk rámutatni, ismét Szergej O. Prokofjev és Thomas Meyer szellemtudományos kutatásaira támaszkodva.[1]

Marie von Sivers (a későbbi Marie Steiner), aki személyesen is átélte ezeket az eseményeket, így jellemezte a helyzetet: „A budapesti kongresszuson tovább folytatódtak Rudolf Steiner és Annie Besant vitái. Rudolf Steiner világosan felismerte, hogy azok az utak és módszerek, amelyekre Adyarban [a Teozófiai Társaság indiai központjában] rátértek, összeegyeztethetetlenek a nyugati rózsakeresztes-krisztusi ezotéria útjával.” Szergej Prokofjev ehhez hozzáfűzi, hogy „minél inkább feltárultak Rudolf Steiner előtt az ezoterikus kereszténység titkai, annál erősebb lett az ellenállás is ezzel szemben, Annie Besant és közvetlen környezete részéről. S mivel nem állt módjukban megcáfolni a rózsakeresztesek bölcsességét, ezért az Annie Besant és Charles Leadbeater mögött álló okkult erők egy végső, mondhatni kétségbeesett eszközhöz folyamodtak: elhatározták, hogy úgy győzik le a nyugati-rózsakeresztes ezotériát, hogy egy hamis messiást állítanak szembe vele.” – Ezt többszöri próbálkozás után a brit teozófus vezetők végül a már említett indiai fiúban, Krisnamurtiban vélték felfedezni, s ekként állították őt a világ elé. Ám Edouard Schuré francia író és teozófus, aki 1916-ig Rudolf Steinerék közeli barátja és munkatársa, s több misztériumdráma szerzője volt, ezt úgy fogalmazta meg, hogy az egész Krisnamurti-ügy „valójában nem más, mint Adyar válasza a nyugati, keresztény-krisztusi ezotéria újjászületésére, s meggyőződésem, hogy e nélkül sohasem hallottunk volna a Krisnamurtinak nevezett eljövendő prófétáról.” Szergej Prokofjev végül a következő szavakkal zárja nagy ezotériatörténeti művének a budapesti teozófus kongresszusról és annak következményeiről szóló fejezetét: „Krisnamurti színre lépésével azonban egy olyan folyamat vette kezdetét a Teozófiai Társaságban, amely nem csupán a társaság további hanyatlásáról, hanem valami sokkal rosszabbról tanúskodik: arról, hogy a Teozófiai Társaság ettől kezdve a Krisztus-ellenes (antikrisztusi) erők eszközévé vált.”[4]

„A kongresszus lényeges döntései azonban nem a nyilvános vitákban születtek meg, hanem a résztvevők szívében, s teljes titokban, Annie Besant és Rudolf Steiner utolsó beszélgetéseiben.” – Budapesten, e közép-európai „kompország” fővárosában találkozott ugyanis utoljára egymással a keleti és a nyugati ezotéria e két fő képviselője, az 1907-es müncheni teozófus kongresszustól kezdve külön működő két ezoterikus iskola vezetője. „Marie Steiner, aki tolmácsként vett részt ezeken a zártkörű megbeszéléseken, A Krisztus-impulzus és az Én-tudat fejlődése című Steiner-ciklushoz írott előszavában[5] így foglalta össze e megbeszélések eredményét: »Annie Besant egy Krisztus-ellenes áramlat eszközévé vált. 1909 nyarán, Budapesten Rudolf Steinernek azt kellett mondania neki: útjaik belsőleg elváltak. Ez a beszélgetés volt a kiindulópontja a később bekövetkezett külső szétválásnak. Egy Krisztusért, illetve Krisztus ellen vívott küzdelem játszódott le itt«” – Budapesten, 1909-ben. „Egy olyan teozófia, amely nem képes megragadni a kereszténységet, az új Krisztus-impulzust, a jelenkor számára teljesen értéktelen” – mondta 1910-ben Rudolf Steiner.[6]

Az 1909-es budapesti teozófus kongresszusnak volt még egy meghatározó sajátossága, nevezetesen, hogy a két évvel korábbi, 1907-es müncheni teozófiai kongresszussal ellentétben – melyet a Rudolf Steiner vezette német szekció rendezett, mégpedig a valódi modern szellemtudományból fakadó új művészeti impulzus, illetve a tudomány, művészet és vallás korszerű újraegyesítésére irányuló törekvés jegyében – az 1909-es budapesti kongresszust nem a német szekció, vagyis nem a későbbi antropozófusok, hanem angol és magyar teozófusok rendezték – méghozzá egy egészen más szellemiségnek a jegyében. „A müncheni kongresszus szakított az addigi teozófiai hagyományokkal”, és Rudolf Steiner és munkatársai révén „ott valami teljesen új impulzus jelent meg. Ezt azonban a budapesti kongresszus nem vitte tovább. Itt úgy folytatták, mintha a müncheni kongresszus nem is lett volna.”[7] „A budapesti rendezvény egész jellege idegen volt attól, amit Rudolf Steiner két évvel korábban Münchenben kezdeményezett. Budapesten nem tudott érvényesülni az a művészi atmoszféra, amelyet a korszerű teozófiai munka számára megfelelő alapként Rudolf Steiner Münchenben létrehozott.”[8]

Rudolf Steiner az 1907-es müncheni teozófus kongresszus után – ahol az általa képviselt nyugati, és az Annie Besant vezette keleti ezoterikus iskola különvált egymástól – választás elé állította tanítványait: döntsék el szabadon, hogy melyik iskolához akarnak tartozni. Ekkor mondta Rudolf Steinernek Ita Wegman, aki karmikusan is az ő legjelentősebb tanítványa volt: „Én Önnél maradok.”[9] A magyar teozófiai mozgalomnak és az egész hazai szellemi életnek is a nagy tragédiája, hogy a magyar teozófus vezetők ezzel szemben a másik iskolát választották, vagyis a magyar teozófusok – néhány kivételtől eltekintve – nem a Rudolf Steiner által képviselt korszerű krisztusi ezotéria (az antropozófia) útját választották, hanem a teozófia angol irányvonalát, s a Kelet Csillagát propagáló brit teozófus vezetőket követték: a Magyar Teozófiai Társulat tehát a Krisztus-ellenes erők eszközévé vált Annie Besant oldalán vett részt e sorsdöntő spirituális küzdelemben.[10] S így a magyar teozófusok túlnyomó többsége e 20. század eleji „szellemi világháborúban”, az éteri Krisztusért, illetve az éteri Krisztus ellen folytatott küzdelemben az utóbbi oldalon állt: az új, korszerű Krisztus-megnyilatkozásnak ellenszegülő, Krisztus-ellenes erők oldalán.

Az 1909-ben nálunk megrendezett teozófus kongresszusról, Buda-pestről terjedt tovább Európában a „Buddha-pestis”, a Krisztusról mint „világtanítóról”, mint újraszülető bódhiszattva-lényről szóló buddhisztikus teozófiai téveszme.[11]

Ám a helyzet sajnos ennél is súlyosabb: a magyar teozófus vezetők ugyanis nemcsak hogy rossz oldalra álltak e szellemi küzdelemben, de 1909 pünkösdjén, Budapesten – noha nem ők maguk, de az ő közreműködésükkel, az általuk megrendezett teozófiai kongresszuson – egy okkult támadást is végrehajtottak Rudolf Steiner ellen, mint az újfajta Krisztus-megnyilatkozás képviselője ellen. Ennek a támadásnak itt két összetevőjére tudunk röviden rámutatni. Egyrészt Alan Leo angol teozófus és asztrológus, Annie Besant közeli munkatársának segítségével megpróbáltak visszaélni Rudolf Steiner születésének pontos időpontjával.[12] Másrészt a brit teozófus vezetők egy kecsegtető, ám valótlan múltbéli inkarnáció „felajánlásával” egy „kicsinyes, okkult alkut” akartak kötni Rudolf Steinerrel: megpróbálták „megvesztegetni” és elhallgattatni őt a Krisnamurti-ügyben, s így egyfajta okkult csapdába akarták csalni őt. Rudolf Steiner hét évvel a Budapesten történtek után, egy berlini előadásában utalt erre az esetre, és a közte és Annie Besant között lezajlott budapesti megbeszélésekre: „1909-ben Budapesten történt, hogy kompromisszumot akartak kötni velem, mert akkoriban az volt a szándékuk, hogy Krisnamurtit nevezik ki Krisztus hordozójának. Ezért egyfajta alkut akartak kötni velem: hajlandóak lettek volna elismerni engem János evangélista újbóli megtestesülésének. Kineveztek volna „Jánosnak”. És teozófus körökben ezt el is fogadták volna, és ez ott dogmává is vált volna, ha belementem volna ezekbe a csalásokba. Én azonban azt mondtam Mrs. Besantnek: szó sem lehet róla, hogy valaha is bármi mást képviseljek egy okkult mozgalomban, mint ami összefüggésben áll a német kultúrával, csakis a közép-európai német kultúrával” – mondta Rudolf Steiner.[13]

Ő, aki ekkor már régóta tisztában volt a saját karmikus életútjával és korábbi földi megtestesüléseivel[14], a fehér páholy beavatottjaként természetesen nem fogadhatott el egy valótlan karmikus közlést a teozófus vezetők részéről, sem mások, sem a saját maga karmikus múltjával kapcsolatban, s nem hagyta magát „megvesztegetni” – Rudolf Steiner nem sétált bele ebbe a „okkult csapdába”. Hiszen éppen az ő szellemi kutatásaiból tudjuk, hogy a János evangélium és az Apokalipszis írója egy másik magasrendű individualitás, egy másik emberiségvezető volt: az, aki korábban a salamoni templom föníciai építőmestereként, az idők fordulóján az Úr „szeretett tanítványává” váló betániai Lázárként, a középkorban és az újkor hajnalán pedig Christian Rosenkreutzként, a rózsakeresztes áramlat vezetőjeként tevékenykedett. S később az ő exoterikus reinkarnációja volt a „Rákóczi mester”-ként vagy „magyar mester”-ként is emlegetett Saint-Germain gróf.

Szergej O. Prokofjev 2009. május 29-i budapesti előadásában elmondta: „Ami száz évvel ezelőtt Budapesten történt, annak óriási, világtörténelmi jelentősége volt. Itt történt a szétválás (Annie Besanték és Rudolf Steinerék, a teozófusok és az antropozófusok, a Krisztus-ellenes és a Krisztus-párti erők között). De Rudolf Steiner itt nem állt egyedül. Két mester állt mögötte. Ő maga mindkettőtől tanult ifjúkorában. Egyikükkel Bécsben találkozott, a Műszaki Főiskolán. Egy kép is van róla: a mester egy magyar nemes öltözékét viseli.[15] Magyarországnak egészen különleges kapcsolata van Christian Rosenkreutzcal. De a másik mester is ebben az országban volt (vagyis a történelmi Magyarországon). Egyszer megkérdezték Rudolf Steinert Jézus mesterről (Zarathusztráról), hogy kapcsolatban áll-e vele, és hol van ő most. Rudolf Steiner azt felelte, hogy a Kárpátokban él, és szellemi kapcsolatban van vele. Ezzel állhat összefüggésben Rudolf Steiner 1889-es – Budapesten és Szegeden keresztül tett – erdélyi útja, nagyszebeni látogatása. Egy Goethéről tartott előadás mellett Rudolf Steiner valójában azért vállalkozott erre az útra, hogy fizikailag is találkozhasson ezzel a másik mesterrel. Ahhoz ugyanis, hogy később szellemi összeköttetésben állhasson vele, jelentős segítség, ha előzőleg fizikai kapcsolat is volt kettejük között. – Tehát mindkét mester összefüggésben állt Magyarországgal, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiával.”

Magyarország és a magyar főváros szellemtörténetéhez, Budapest spirituális történelméhez ugyanakkor az az okkult támadás is szorosan hozzátartozik, melyet Rudolf Steiner ellen, mint az újfajta Krisztus-megnyilatkozás hírül adója ellen próbáltak meg elkövetni a nálunk megrendezett teozófus kongresszuson, 1909-ben.[16] Nyilván ennek is nagy szerepe volt abban, hogy Rudolf Steiner ekkor járt utoljára Budapesten, s minden bizonnyal Magyarországon is.

Az 1909-es budapesti teozófus kongresszuson történteknek súlyos, sőt katasztrofális következményei voltak nem csak a magyar teozófiai (majd a hazai antropozófiai) mozgalom fejlődésére, hanem Budapest és egész Magyarország 20. századi sorsára. Ezek a következmények 1909 után hamar megmutatkoztak (1919 …), s mindmáig erőteljesen hatnak.

Korcsog Balázs