Önarckép? Ki az a Csontváry?

A csontember és a csontvár

Csontváry, a Golgotai

A festő nevének dimenziói

(Csontváry géniusza, 14. rész)

„…élő lélekben, élő csontban, csontnak csontvárában

élő szellem lakik.”[1]

„Nézd a csontembert, s a Halált látod.

Nézz a csontok belsejébe, s a Feltámasztót látod.”[2]

Írásunk elején röviden már utaltunk a festő nevének jelentőségére. Hogy korántsem magától értetődő, hogy azt az individualitást, aki ebben az inkarnációjában haláláig a Kosztka Tivadar nevet viselte, „Csontváry”-ként ismerjük. Ezt az önelnevezést exoterikus értelemben „művésznévnek” is tekinthetjük (a külső tudomány és a művészettörténet-írás is annak tartja), ám ezoterikus értelemben itt egyfajta „beavatási névről” van szó: olyan névről, amely híven tükrözi az ő lényét, szellemiségét és festőként vállalt küldetését. Beszéltünk róla, hogy e név a művész szláv eredetű családnevének szellemes „magyarításából” ered (a Kosztka név a szláv nyelvekben, így lengyelül is azt jelenti: ’kis csont, csontocska’). Mezei Ottó kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a festő a Kosztka név „magyarításakor” több névváltozattal is próbálkozott (Csontosy, Csontossy és í. t.), míg végül a „Csontváry”-nál kötött ki.[3] És arra is utaltunk, hogy a felvidéki gyógyszerész az 1900-as esztendőtől kezdve, festőként használta a „Csontváry” nevet – s nem véletlen, hogy „névváltoztatása” egybeesik a káli júgának nevezett „sötét korszak” végével, és az új szellemi fény által beragyogott „fényes korszak” beköszöntével.

De miért lett Kosztkából Csontossy, majd Csontváry? Mi az a „csontvár”? És ki a lakója – ki az ura – ennek a csontvárnak? Ki az a „Csontváry”?

Rudolf Steinernek az emberi csontrendszerrel kapcsolatos szellemi kutatásait röviden összefoglalva a következőket mondhatjuk: a csontrendszer (a csontváz) a formaszellemek által eredetileg tisztán érzékfeletti lénynek teremtett ember materializálódott képe, azé az emberé, aki csak a paradicsomi „bűnbeesés” által – az ellenerők hatására – öltött anyagi testet, melyet azután az idők fordulóján, a Golgotai misztérium során Krisztus újra átszellemített. Ahogy Rudolf Steiner mondja: „A csontrendszer az eredetileg tisztán érzékfeletti, imaginált ember, anyaggal kitöltve. (…) A csontember az érzékfeletti, imaginatív ember képe”, az ember materializálódott imaginációja: „ha a csontemberre tekintünk, az imaginatív világ képét látjuk. A csontok megszilárdult imaginációk (…), a csontrendszerben materiálissá vált imagináció, materiálissá vált képszerűség jelenik meg.”[6] – A csontember tehát az ember imaginatív képének anyagi vetülete. Sőt, másutt úgy fogalmaz, hogy szellemi látással felismerhetjük: a csontrendszer mintegy az ember „tervrajza”, „alapmodellje”, amely a Napban összpontosuló lények működése által jött létre.[7]

Már beszéltünk róla, milyen kulcsszerepe van az éteriségnek és az éteri Krisztus hírüladásának Csontváry sorsfeladatában. És Rudolf Steiner 1913-as hágai ciklusában, melyben azt vizsgálta, milyen hatással van az ezoterikus vagy szellemtudományos fejlődés az ember fizikai, éter- és asztráltestére, hogy milyen változások mennek végbe az ember burokrendszerében az okkult fejlődés hatására, éppen az étertest érzékelésével összefüggésben – közvetlenül az izomzat álomszerű tudata után – említi az ember csontrendszerének tudatos érzékelését, mint annak egyik megnyilvánulását, hogy „elkezdjük érzékelni az éterikus lényt magunkban”.[8]

Csontváryval összefüggésben is igen tanulságosak Rudolf Steiner szavai: „Elég kellemetlen az a fajta érzékenység, ami akkor jelentkezik, amikor a tudatunkban felmerül a csontrendszer. Azért kellemetlen, mert ha a csontrendszert érzékeljük, akkor leginkább annak fokozatos elöregedését érzékeljük. Ezért meglehetősen kellemetlen figyelni a csontrendszer iránti érzékenységre. A hétköznapi életben az ember ezt egyáltalán nem érzékeli, de ha éterikusan fejlődik valaki, akkor csontrendszerében valami olyasmit kezd érezni, mintha egy árnyék volna benne. S ekkor beláthatja, hogy az ember ősi tisztánlátó erőiből ered az, hogy a csontvázat a halál szimbolikus kifejezésére használták. Hiszen tudták, hogy az ember a csontvázában a halálhoz való közeledését tanulja meg fokozatosan átérezni.”[9]

A János-féle Jordán-keresztelő során „Krisztus nemcsak inspirálja Jézust, hanem közvetlenül belé is hatol. Abban a pillanatban, amikor Jézus feje fölött a galamb jelentőségteljes szimbóluma megjelenik, a názáreti Jézus testét egyszer csak átjárja valami, egészen azokig a részekig, amelyekre az ember a fejlődésének mai fokán a legkevésbé tud hatni: a csontokig hatóan megy végbe benne valami. Most valami olyasmit mondok, ami korunk materialista tudata számára őrültségnek tűnik, de ez nem számít. Amikor a magasztos Napszellem, a Krisztus-individualitás a názáreti Jézus testét átjárta tüzével, ez a hatás egészen a csontokig hatolt. (…) A mai embernek nincs hatalma a csontokban működő kémiai erők felett, mert csontjaiban már megmerevedett. Azok közül az emberi testek közül, amelyek valaha a Földön éltek, csupán egyetlenegy tudott uralkodni a porctömeget a csonthamuval összetartó erő fölött, és ez a názáreti Jézus teste volt. Az ő testét Krisztus intuíciója tette képessé erre. Az az erő, amely a csontok fölött uralkodik, valójában a fizikai anyagban is le tudja győzni a halált. Mert csontjai miatt hal meg az ember. Azzal, hogy az ember kialakulása során felvette magába a szilárd csonttömeget, a Föld ásványiságába szállt alá. Így az ember tulajdonképpen halálra születik. Nemhiába ábrázolják a halált csontváz alakjában, teljesen jogos ez az ábrázolás. A krisztusi erő az az eleven erő, amely a csontokat egyszer majd ismét vissza tudja változtatni, át tudja alakítani, vagyis fokozatosan képes lesz őket szellemmel áthatni. Ezért nem volt szabad hozzányúlnia egyetlen idegen fizikai hatalomnak sem ehhez a csontszövedékhez. »Annak csontját meg ne törjétek!« A többi keresztre feszítettnek eltörték a csontját. Őrajta azonban be kellett teljesednie a prófétai jóslatnak: »annak csontjai meg nem töretnek«, nehogy a Föld hatalmas, középponti impulzusát idegen beavatkozás pusztíthassa el. Így hatott a magasztos Napszellem a János-keresztelőnél lejátszódó misztériumban. A Napszellem egykor elszakadt a Földtől, s így lehetővé tette, hogy az emberiség alászálljon a megcsontosodással járó fizikai anyagba, de a Napszellem adta meg az impulzust a megcsontosodás megszüntetésére, a csontok átszellemítésére is.”[10]

„Miközben az ember individualitása egyre önállóbbá vált, a csontrendszer megszilárdulása is végbement. Minél önállóbb lett az ember, annál inkább megmerevedett a csontrendszere, és annál erősebb lett a halál hatalma is. Miért van az tulajdonképpen, hogy az embernek meg kell halnia? Azért, mert az ember testében minden eléghet, még a csontjai is. A tűznek még az emberi csont anyaga fölött is hatalma van. Az embernek viszont nincs hatalma a csontjai fölött, legalábbis tudatosan nincsen. Ez a hatalom ma még kívül esik az ember hatáskörén. Amikor azonban a Jordán-keresztelő pillanatában Krisztus benyomult a názáreti Jézus testébe, akkor ennek a lénynek a csontrendszere a többi emberéhez képest teljesen megváltozott. Ilyen még sohasem fordult elő azelőtt, és azóta sem. Jézus testébe Krisztus lényével együtt benyomult valami, aminek még a csontokat elemésztő erő fölött is hatalma volt. Ma még nincs az ember tetszésére bízva, hogyan építi fel a csontjait. A krisztusi erő viszont egészen a csontokig hatolt. A Jordán-keresztelő értelméhez hozzátartozik, hogy Krisztus lényének tudatos ereje még a csontokba is belenyúlt. S ezzel elültették a földfejlődésbe valaminek a csíráját, amit »a halál fölötti uralom«-nak nevezhetünk, hiszen a halál csak a csontokkal együtt került bele a világba. Azáltal, hogy egy ember testébe behatolt a csontok fölött álló hatalom, vele együtt a halál fölött aratott győzelem is eljött a világba. És itt az egyik legmélyebb misztériumot mondtuk ki: Krisztus által a legszentebb, legmagasztosabb erő nyomult be a názáreti Jézus csontrendszerébe. Ezért kellett annak érintetlenül maradnia, s így kellett, hogy beteljesedjék az Írás: »Egyetlen csontját sem törhetitek meg!« Ha eltörték volna, emberi erőszak nyúlt volna bele az isteni erőkbe. Az emberiség fejlődésének egy mélységesen mély misztériuma tárult fel így a szemünk előtt.”[11]

„A régi beavatottak mind elértek egy bizonyos fokot, hogy fizikai testük fölött uralkodhassanak. Csak egyvalamit nem tudott egyetlen régi beavatás sem az emberi szellem uralma alá hajtani. Bizonyos értelemben egy nagy titok, egy nagy misztérium peremét érintjük ezzel. Az emberi természetben, az ember lényében volt valami, amihez nem ért el a kereszténység előtti beavatottak hatalma. A csontrendszerben lejátszódó finom kémiai-fizikai folyamatok összessége volt ez, bármennyire különösen hangozzék is, de így van. Egészen addig, amíg János nem keresztelte meg Jézus Krisztust, egyetlen beavatott vagy be nem avatott emberi individualitás sem volt a földfejlődés folyamán, akinek még a csontrendszer fizikai-kémiai folyamatai fölött is hatalma lett volna. A názáreti Jézus testébe alászállott Krisztus Énje volt az, aki még a csontrendszer fölött is úrrá lett. Ennek következménye az lett, hogy a Földön élt egyszer egy olyan test, amely képes volt úgy összpontosítani erőit, hogy át tudta adni a földfejlődésnek a csontrendszer formáját, szellemi alakját. A régi népi babona is erre vezethető vissza, hiszen az ősi hagyományok gyakran függenek össze okkult igazságokkal – bizonyos körökben ugyanis csontváznak ábrázolják a halált. A földfejlődésből semmit sem lehetne átmenteni a jövőbe, ha a csontrendszer formáját nem lehetne oda átvinni. A csontrendszer formája fizikai értelemben győzi le a halált. Akinek a Földön le kellett győznie a halált, annak úrrá kellett lennie a csontrendszere fölött. S amikor a názáreti Jézus burkát alkotó emberi lény Krisztus uralma alá került, akkor Krisztus egészen a csontrendszeréig hatolt, s első ízben tudott hatni erre a csontrendszerre. Az ember semmit sem vihetne magával a Földről annak gyümölcseként a jövőbe, ha nem következett volna be Krisztus uralma a csontrendszer fölött. A János-keresztelő során mérhetetlenül nagy erő hatolt a názáreti Jézus hármas burkába, egészen a csontja velejéig. Ekkor ültették el a Föld fejlődésébe a halál legyőzésének csíráját.”[12]

Korcsog Balázs