Alexandriai Hüpatia

Ki volt Marie Steiner (2. rész)

  Az alexandriai inkarnáció (Alexandriai Hüpatia)

Marie Steiner karmikus életrajza

Rudolf Steiner kutatásainak fényében

Rudolf Steiner többször hangsúlyozta, hogy egy ember fejlődésének során nem csupán a születés és halál között eltöltött idejét, a földi életeit, hanem a halál utáni életét, a halál és az újabb születés között, a szellemi világban töltött idejét is figyelembe kell venni. A Marie Steiner-individualitás fejlődésével kapcsolatban erre minden inkarnáció után itt nem tudunk részletesen kitérni, ám ezen a ponton mégis meg kell állnunk, hiszen az eddig elénk tárt földi megtestesüléseit: az előkészítő jellegű hiberniai kelta inkarnációkat, majd az Orfikus misztériumtanítványként átélt föníciai-korai görög inkarnációt követő köztes időszakban ment végbe a Földön a Golgotai misztérium, az egész földfejlődés legjelentősebb eseménye. És ez azt jelenti, hogy – Rudolf Steinerhez, Ita Wegmanhoz és a michaelita áramlat többi vezető egyéniségéhez hasonlóan – a Marie Steiner-individualitás sem a Földön inkarnált állapotban, hanem a szellemi világból, a magasztos Nap-szférából nézte végig és élte át a kozmikus Napszellem, a Krisztus-lény földi megtestesülését.

Itt bontakozik ki tehát a Marie Steiner-individualitás első inkarnációja a Golgotai misztérium után, a korai kereszténység idején, de itt éppen az lesz kulcsmozzanat, hogy ebben az alexandriai inkarnációban ez a személyiség mintegy a korai kereszténységgel szemben bontakozik ki, s a korabeli kereszténységnek – vagy, ahogy Rudolf Steiner mondja: a kereszténység torzképének – válik az áldozatává, a „pogányüldözések” mártírjává. Ez az alexandriai megtestesülés az első olyan inkarnáció a Marie Steiner-individualitás karmikus életútján, amelynek a neve is fennmaradt, a történelem ugyanis feljegyezte ennek a személyiségnek a nevét, aki nem más, mint az a személyiség, akit Hüpatiaként, az alexandriai tudósnőként és neoplatonikus filozófusnőként ismerünk. Ő volt a Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációja.[1]

„Azt az individualitást, aki az orfikus misztériumok tanítványa volt, az Akasha-krónikában történő kutatással megtalálhatjuk, amint a Krisztus utáni 4. században újra megtestesül. Ezt az inkarnációját az alexandriai vezető körök általi üldöztetéseinek közepette találjuk meg, amikor is az orfikus misztériumok személyes élménnyé váltak, persze a legmagasabb rendű értelemben. Figyelemre méltó, mindez hogyan alakult át az újratestesülés során személyes élménnyé. Ez az individualitás a Krisztus utáni 4. évszázad végén egy nagy matematikus, Theón lányaként születik meg újra. Látjuk, hogy a világ nagy és ragyogó összefüggéseinek matematikai szemlélése során hogyan éled újjá lelkében mindaz, amit az orfikus misztériumokban átélhetett. Nála mindez személyes adottsággá, személyes képességgé vált. Ennek az individualitásnak most arra volt szüksége, hogy matematikus apja révén örökségként őrizzen meg valamit, így ezeknek a képességeknek személyessé kellett válniuk.

Azokban az időkben az ember még kapcsolatban állt a szellemi világokkal, s így volt ez ennél az Orfikus személyiségnél is, így látjuk az ő árnyképét azok között, akik Alexandriában tanítottak a 4. és 5. század fordulóján. Ez az individualitás még semmit sem vett fel abból, ami az embereket akkoriban úgyszólván a korai kereszténység árnyoldalára állította, ő nem tudott szemet hunyni efölött, mert lelkében még túl nagy volt az orfikus misztériumok utóhangja, túl erős ahhoz, hogy a másik fény, az új Krisztus-esemény beragyoghatta volna. Ami akkoriban kereszténységként jelent meg mindenütt, például Theophiloszban és Kürilloszban [az akkori alexandriai érsekekben], az valójában olyan volt, hogy abban az Orfikus individualitásban, akiben egykori beavatása most személyes jelleget öltött, benne több nagyság és bölcsesség volt, mint azokban, akik akkoriban a kereszténységet képviselték Alexandriában.” – „A negyedik században Alexandriában tevékenykedő Theophilosz érseket, valamint követőjét és utódját, Szent Kürilloszt úgyszólván csak az emberi gyengeségeik alapján ítélhetjük meg. A kereszténység, amely a legnagyobbat kell hogy adja az emberiségnek, eleinte a maga legeslegnagyobb gyengeségeiben és a maga személyes oldaláról mutatkozott meg” – mondja Rudolf Steiner az előadás egy másik pontján.

„Mélységes gyűlölet töltötte el Theophiloszt és Kürilloszt minden iránt, ami nem volt a legszűkebb értelemben egyházi keresztény, úgy, ahogy azt a két érsek felfogta. A kereszténység itt teljesen személyes jelleget öltött, olyasfajta személyiség-jelleget, hogy ez a két érsek személyes bérenceket toborzott. Mindenütt összetoboroztak olyan embereket, akiknek úgyszólván az érsekek védelmi csoportját kellett alkotniuk. Itt az ő személyes értelemben vett hatalmukról volt szó. És ami őket teljes mértékben átlelkesítette, az a gyűlölet volt azzal szemben, ami a régi időkből származott, bármennyire is nagyobb volt, mint a torzképként megjelenő Új [a korai kereszténység]. Mélységes gyűlölet élt Alexandria magas rangú keresztény tisztségviselőiben az újraszületett Orfikus individualitással szemben. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy fekete mágiával vádolták meg ezt az újratestesült Orfikus individualitást. És ez elég volt ahhoz, hogy az egész csőcseléket, akiket bérencként összetoboroztak, feltüzeljék az újratestesült Orfeusz-tanítvány fennkölt, egyedülálló alakja ellen. Ez a személyiség még fiatal volt, s fiatalsága ellenére – annak ellenére, hogy olyan dolgokon kellett keresztülmennie, ami egy nő számára akkoriban is csak hosszas tanulmányok és nagy nehézségek árán volt elérhető –, tehát fiatal kora ellenére eljutott, felemelkedett ahhoz a szellemi fényhez, amely ott ragyogott az akkori idők minden tudása és bölcsessége fölött. És csodálatos volt, ahogy Hüpatia tantermeiben – mert így hívták az újratestesült Orfikust – a legtisztább, legragyogóbb alexandriai bölcsesség az átszellemült hallgatókra hatott. Nemcsak a régi pogányok ültek tanítványként a lábainál, hanem olyan belátó és elmélyült keresztények is, mint [a kürénei] Szünesziosz. Az alexandriai Hüpatia jelentős befolyással rendelkezett tehát, s az ő alakjában Orfeusz régi pogány bölcsességének újjáéledését lehetett átélni, immár személyiséggé átalakult formában.

És a világkarma valóban szimbolikusan működött. Ami az ő beavatásának titkát, az orfikus misztériumok alapélményét jelentette, annak most a sötét vetülete, az árnyoldala jelent meg a fizikai síkon. Ezzel egy olyan eseményt érintünk, amely eléggé szimbolikus és jelentőségteljes arra nézve, ami a történelmi időkben lejátszódik. Azon események egyikét érintjük, amely látszólag csupán egy mártírhalál, de szimbólum is egyben, melynek spirituális jelentősége van, és szellemi erők nyilatkoznak meg általa.”

És Rudolf Steiner leírása itt egészen drámaivá válik: „Mert azoknak a dühe, akik az alexandriai érsek körül álltak, 415-ben, egy márciusi napon lecsapott Hüpatiára. Az ő hatalmától, szellemi hatalmától akartak megszabadulni. Felheccelték a legműveletlenebb, vad hordákat [a csőcseléket] Alexandria környékéről is, és valahogyan megtévesztve Hüpatiát, a bölcs szüzet, érte mentek. Ő gyanútlanul felszállt a kocsira, s egy megadott jelre a felheccelt tömeg rátámadt. Letépték róla a ruhát, behurcolták egy templomba, és szó szerint leszaggatták a húst a csontjairól. Szétmarcangolták és feldarabolták őt, és testének darabjait a tomboló indulatoktól teljesen elembertelenedett tömeg körbehurcolta a városban. Ez lett a sorsa Hüpatiának, a nagy filozófusnőnek.

Itt úgyszólván szimbolikusan utal valami arra, ami mély összefüggésben áll a Nagy Sándor alapította Alexandriával, még ha ez később történt is, jóval a város alapítása után. Ebben az eseményben az Atlantisz utáni negyedik korszak fontos titkai tükröződnek. Nagy és jelentőségteljes dolog volt ez, aminek meg kellett mutatnia a réginek a felbomlását, félresöprését, s amit ilyen nagyszerű és paradox módon állítottak a világ elé egy ilyen jelentőségteljes szimbólumban, hogy – s ezt nemigen mondhatjuk másként – lemészárolták Hüpatiát, a 4. és 5. század fordulójának legjelentősebb asszonyát.”

Itt tehát egy áldozati halálról, egy mártíromságról van szó, aminek sorsdöntő jelentősége van egy individualitás fejlődésének útján, ugyanakkor a későbbi inkarnációiban az emberekhez való viszonyát is alapvetően meghatározza. Hüpatia mártírhalála a Marie Steiner-individualitás Golgotája – ez az alexandriai mártír inkarnáció jelenti a fordulópontot a Marie Steiner-individualitás fejlődésében és karmikus életútján. Ha egy parabolával ábrázoljuk az ő karmikus fejlődésének útját, akkor itt ér véget a fejlődés ereszkedő, leszálló ága, az egyre „földibb” és egyre személyesebb bölcsességet képviselő inkarnációk szakasza, s veszi kezdetét a karmikus életpálya emelkedő, felszálló ága, hogy elkövetkező inkarnációiban a bölcsességet immár személytelen formában vihesse vissza, emelhesse fel az isteni-szellemi világba.

Ez a sorsfordító alexandriai inkarnáció áll Rudolf Steiner karma-kutatásának és egész fejtegetésének középpontjában a Marie Steiner-individualitás karmikus életútjával kapcsolatban: nemcsak hogy erről az alexandriai görög megtestesüléséről beszél a legtöbbet és a legrészletesebben, hanem innen kiindulva jut el visszafelé a föníciai Orfikus beavatotthoz, majd a még korábbi kelta inkarnációkhoz, illetve innen – az alexandriai inkarnációtól – utal előre a későbbi, középkori megtestesülés felé.

A Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációjával kapcsolatban szeretném ideidézni Rudolf Steinernek azt az utalását a rózsakeresztes szellemtudományról szóló 1907-es müncheni ciklusából, miszerint minél fejlettebb, minél előrehaladottabb egy individualitás, annál nagyobb a hasonlóság az egyes inkarnációinak fizikai megjelenése között, annál inkább hasonlítanak egymásra az ember külső burkai a különböző megtestesülésekben.[2] A Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációjáról, a mártírhalált halt filozófusnőről, Hüpatiáról elég sok ábrázolás is fennmaradt[3] (lásd az első képet). Ha mellé tesszük Marie Steiner egy 1903-ban készült korai fényképét (lásd a második képet), ahol körülbelül annyi idős volt, mint Hüpatia a halálakor, akkor eléggé szembetűnő a hasonlóság a két nőalak között. Egy igen szemléletes példát láthatunk itt arra, hogy minél fejlettebb, minél előrehaladottabb egy individualitás, annál nagyobb a külső hasonlóság az egyes megtestesülések között, jelen esetben a Marie Steiner-individualitás két legjelentősebb női inkarnációja között.[4]

Összegezve az elhangzottakat: Marie Steiner individualitásának alexandriai inkarnációjára a korai kereszténység legsötétebb árnyoldala vetült. Ahogy Rudolf Steiner az Okkult történelem negyedik előadásában mondja: „Az alexandriaiak viselkedése Hüpatiával szemben azt szemlélteti, hogy milyen gyengeségei és árnyoldalai voltak a kereszténységnek.” S míg Hüpatia munkássága úgyszólván a korabeli kereszténység ellenében fejlődött ki, addig következő inkarnációja már teljes mértékben a virágzó középkori keresztény bölcselet jegyében állt, s annak egyik legszebb és legszínesebb virágaként bontakozott ki.

Korcsog Balázs

Alexandriai Hüpatia

Marie Steiner (1903)

1. rész: Kelta misztériumiskolázás; Orfikus misztériumtanítvány

2. rész: Az alexandriai inkarnáció (Alexandriai Hüpatia)

3. rész: A középkori inkarnáció (Albertus Magnus)

4. rész: Arisztotelész „megkeresztelése” (Albertus Magnus és Aquinói Tamás)

5. rész: A Marie Steiner-inkarnáció

JEGYZETEK