Albertus Magnus (Nagy Albert)

Ki volt Marie Steiner (3. rész)

Albertus Magnus

Marie Steiner középkori inkarnációja

A Marie Steiner-individualitás alexandriai inkarnációjának hosszas és mélyreható leírása után, az Okkult történelem-ciklus harmadik előadásában Rudolf Steiner csupán egy rövid utalást tesz ennek a személyiségnek a következő jelentős megtestesülésére, Marie Steiner középkori inkarnációjára: „És csak utalni tudok arra, hogy épp egy olyan individualitás, mint az, aki Hüpatiaként testesült meg, aki tehát magával hozta az orfikus misztériumok bölcsességét, és azt személyes módon élte át, egy következő inkarnációjában azután arra volt hivatott, hogy a fordított utat járja be: hogy minden személyes bölcsességet újra felvigyen az isteni-szellemi világba. Ezért Hüpatia valamikor a 12. és 13. század fordulóján az újabb kori történelem egyik jelentős, átfogó, univerzális szellemeként jelenik meg, aki nagy hatást gyakorolt mind a természettudományos, mind a filozófiai megismerésre, s ezek összegzésére.”[1]

Rudolf Steiner itt nem nevezi meg, hogy ki volt a középkornak ez az egyetemes tudósa, akiben Hüpatia individualitása újra megtestesült, ám az előadáshoz saját kezűleg írott jegyzeteiben – ahol egyértelműen karmikus közlések szerepelnek – a következő feljegyzés olvasható: „Hüpatia – Albertus Magnus”.[2]

Albertus Magnus latinul alkotó német egyházi író, természettudós és filozófus volt. Valamikor 1200 körül (egyes adatok szerint 1193-ban) született a Dél-Németországi Lauingenben – ő volt az első a sváb filozófusok nagy vonulatában (Albertus Magnustól Hegelen és Schellingen át Heideggerig). Padovai egyetemi hallgató korában, 1223-ban lett domonkos rendi szerzetes. A párizsi és a kölni egyetemen tanított. A püspöki méltóságot csak néhány évig viselte, hogy teljesen a tudományos kutatásnak élhessen. 1280-ban halt meg – néhány évvel túlélve legnagyobb tanítványát, Aquinói Tamást.

Az antropozófia magyarországi meghonosítója – a magyar antropozófia „anyja” –, Nagy Emilné Göllner Mária A hemiszférák párbeszéde című könyvében gyönyörű leírást olvashatunk Albertus Magnus és Aquinói Tamás, a tanító és legnagyobb tanítványának szellemi kapcsolatáról. A mű két hőse, Alvén és Rupert egy skót származású dominikánus szerzetessel beszélget „korunk egyik legbölcsebb tanítójáról”, aki „következtetéseivel mindig teljesen egyedül állt, és felfogása miatt gyakran érte őt támadás. – Kiről beszélsz? – kérdezték a szerzetest. – Albertus Magnusról. – Semelyikük nem hallotta még ezt a nevet. A szerzetes ezért elmagyarázta nekik, hogy Albertus Magnus az egyetemes tanító (doctor universalis), az a személyiség, aki jelenleg a legnagyobb tudás birtokában van. Ezenfelül azzal a képességgel is rendelkezik, hogy tudását másoknak is továbbadja. Albertus szintén a dominikánus rend tagja volt. Rendtársai adták neki a »Magnus«, azaz a »Nagy« nevet, hogy ezzel tudásának és jellemének nagyságát kifejezésre juttassák. Albertus sváb származású volt, Padovában és Bolognában tanult. Tanítói tevékenységét többek között a Rajna menti Kölnben fejtette ki. Itt az »olvasómester« tisztségét töltötte be. Kollégái és tanítványai – nagy életbölcsessége miatt – még egy kiegészítő címet is adományoztak neki: nemcsak »olvasómesterként«, hanem »élet-mesterként« is tisztelték. Egyébként ez az Albertus Magnus egy ideje a közelben tartózkodik, mert a párizsi egyetem egyik iskolájában, a St. Jakobban tanít.

Ezután a beszélgetés után a két hős hamarosan elment Albertus Magnus egyik párizsi előadására a St. Jakob iskolába. Csodálkozva látták, mekkora tömeg gyűlt össze a legkülönbözőbb országokból, hogy Albertus előadását meghallgassák. Még a tatárok által meggyötört Magyarhonból is voltak néhányan. Albertus nagy, nehéz pulpitusát az udvarra vitték, mert csak a szabad ég alatt tudtak helyet biztosítani minden hallgatójának. A hatalmas, várakozó tömegben senki sem viselt fegyvert – Albertus ezt nem engedte. Hőseinknek olyan előérzete támadt, hogy életük legfontosabb eseménye előtt állnak.

Az ötvenes éveinek elején járó, magas, erős testalkatú Albertus nem egyedül érkezett az előadásra. Egy 22–23 éves fiatal szerzetes kísérte, aki az Aquinói Tamás névre hallgatott. Mindketten a „domini canes” (»isten kutyáinak«) fekete-fehér öltözékét viselték [a dominikánusok latin gúnynevére utalva]. A magas előadói pulpitushoz mentek, amelyen két ülés volt: a felső a tanítóé, az alsó pedig azé a tanítványé, aki épp soron következett, hogy az aznapi tananyagot kommentálhassa. Aznap Aquinói Tamás volt soron. Azt mesélték róla, hogy ő volt Albertus legkedvesebb tanítványa.

Ők ketten tehát a tanító és a tanítvány hierarchikus rendjében foglaltak helyet, szemben a hallgatósággal. A hallgatóság ülései jóval alacsonyabban voltak. Ezért maradt ránk az a jól ismert kifejezés, hogy »ennek vagy annak a mesternek a lábainál ültem«.”[3]

És itt következik a leírás csúcspontja, ahol Göllner Mária tömören összefoglalja Albertus Magnus és Aquinói Tamás szellemi kapcsolatának lényegét:

„Albertus mint hatalmas védőszellem látszott őrködni Tamás felett, akiről azonban tudta, hogy hamarosan túlszárnyalja őt. E két férfiú láttán hőseinken különös érzés lett úrrá: úgy érezték, mintha szinte lebegnének a föld felett. Tudatukat teljesen betöltötte egy váratlan, de megingathatatlan bizonyosság: ha az egész világ és ők maguk is elsüllyednének ebben a pillanatban, Albertus és Tamás áldást hozó tekintete akkor is örökké élni fog.”[4]

Korcsog Balázs

Ki volt Marie Steiner (Karmikus életrajza Rudolf Steiner kutatásainak fényében)

1. rész: Kelta misztériumiskolázás; Orfikus misztériumtanítvány

2. rész: Az alexandriai inkarnáció (Alexandriai Hüpatia)

3. rész: A középkori inkarnáció (Albertus Magnus)

4. rész: Arisztotelész „megkeresztelése” (Albertus Magnus és Aquinói Tamás)

5. rész: A Marie Steiner-inkarnáció