Ita Wegman és Elisabeth Vreede rehabilitációja

Az 1935-ös határozatok háttere és következményei[1]

Társasági tagok szabad kezdeményezéseként jött létre tavaly az Ita Wegman és Elisabeth Vreede rehabilitációjáról szóló indítvány, melyet a svájci „kistársaság” is felvállalt. A Goetheanum vezetősége azonban a valódi kezdeményezők megnevezése nélkül tájékoztatja erről a tagságot, így valótlan képet festve e nagy jelentőségű rehabilitációs indítványról.

1935. április 14-én Ita Wegmant és Elisabeth Vreedét, akiket maga Rudolf Steiner nevezett ki vezetőségi tagnak Dornachban, egy közgyűlési határozattal elmozdították hivatalából, s megfosztották őket minden vezetői tisztségüktől az Általános Antropozófiai Társaságban.

Az 1935-ös dornachi közgyűlésen rajtuk kívül további neves antropozófus személyiségeket (D. N. Dunlop, F. W. Zeylmans, E. Kolisko és í. t.), valamint a teljes angol és holland országos társaságot kizárták az Antropozófiai Társaságból. Ezeket a határozatokat már 1948-ban hatályon kívül helyezték egy újabb közgyűlési határozattal, Ita Wegman és Elisabeth Vreede vezetőségből való kizárását azonban mindmáig nem vonták vissza.

A Thomas Heck-féle csoport, a „kis” Svájci Antropozófiai Társaság vezetősége (Peter Selg, Marc Desaules, Clara Steinemann, Johannes Greiner) és holland tagok 2017. október 31-én (a svájci „kistársaság” alapításának évfordulóján) ismét benyújtottak egy indítványt ennek az 1935-ös határozatnak a visszavonására, és Ita Wegman és Elisabeth Vreede régóta esedékes rehabilitációjára. A következőkben közreadjuk a rehabilitációs kezdeményezés kísérőtanulmányát az 1935-ös határozatok hátteréről és máig ható következményeiről.

Ita Wegmant és Elisabeth Vreedét, valamint állítólagos híveiket Rudolf Steiner halála után súlyos vádakkal illették és bomlasztó, romboló magatartással vádolták az Általános Antropozófiai Társasággal[2], a Karácsonyi Gyűlés szellemiségével és az antropozófia impulzusaival szemben. Ezek az állítások, amelyeket a vezetőség többi tagjának aktív közreműködésével, és jelentős ráfordítással – az úgynevezett „Memorandum” („Denkschrift”)[3] segítségével – terjesztettek a tagság körében és a társaság hírlevelében, ezek az állítások képezték az alapját az 1935-ös közgyűlésen elfogadott határozatoknak. Ekkoriban Ita Wegmant és Elisabeth Vreedét gyakorlatilag már rég kizárták a vezetőség munkájából, s a vezetőségből való formális kizárásuk csak végleg megpecsételte ezt a helyzetet.

Az akkoriban közzétett indoklásokban félreértésekről, feltételezésekről, vádaskodásokról és rágalmakról volt szó – ez néhány antropozófus számára már akkor is teljesen nyilvánvaló volt. Mindazonáltal semmit sem tudtak elérni, s nem jutottak semmire a leveleikkel, indítványaikkal és hozzászólásaikkal.

Hogy az akkori kizárásokra igazságtalanul és jogtalanul került sor, arról időközben teljes egyetértés alakult ki. Mai nézőpontból nem Ita Wegman és Elisabeth Vreede tevékenysége volt ellentétes Rudolf Steiner törekvéseivel, nem az ő tetteik álltak szemben Steiner szándékaival és a Karácsonyi Gyűlés impulzusával, hanem az az eljárás, és azoknak az embereknek a tettei, akik felelősek voltak a kizárásokért.

Így az a helyzet állt elő, hogy az Általános Antropozófiai Társaság központi szervei, a közgyűlés és a vezetőség fennmaradó része e félreértések és valótlanságok alapján kizárta az Általános Antropozófiai Társaságon belüli további tevékenység lehetőségéből azt a két személyiséget, akiket maga Rudolf Steiner nevezett ki vezetőségi tagnak a Karácsonyi Gyűlésen, s akiket ő igen nagyra becsült.

E két személyiség rehabilitációjához tehát hozzátartozik, hogy az ő lényüket és az antropozófia szolgálatában és Rudolf Steiner munkatársaként kifejtett tevékenységüket megismerjük és megbecsüljük, hogy azokat a körülményeket és eseményeket, melyek a kizárásokhoz vezettek, az Általános Antropozófiai Társaság önismeretének jegyében tudatosítsuk magunkban, hogy a tudatunkba emeljük és feldolgozzuk őket, hogy beismerjük a történtek igazságtalanságát és jogtalanságát, s végül hogy az 1935-ös határozatot visszavonjuk és hatályon kívül helyezzük. Csak így tudunk az Általános Antropozófiai Társaságon belül olyan talajon állni, amely a tudati lélek értelmében is éber, és hű az igazsághoz. Hiszen csak ilyen alapokon lehetséges, hogy az antropozófiáért felelősen tevékenykedők együttműködése gyümölcsöző legyen.

„De szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy a mostani [Karácsonyi] Gyűlésünk csak akkor lehet eredményes és gyümölcsöző, ha a hiányosságok felismeréséből – amelyeket bizony be kell ismernünk –, tehát a hibák és hiányosságok konkrét felismeréséből hozzálátunk a pozitív, előrevivő dolgok kialakításához.”[4]

Rudolf Steinernek ezek a szavai a[z első] Goetheanum leégését követő 1923-as sorsdöntő és válságos esztendőből valók, amikor Steiner fáradhatatlanul és minden erejével azon dolgozott, hogy ráébressze a tagok tudatát az égetően szükséges önmegismerésre és a társaság konszolidálására, megerősítésére.

Mi a jelentősége az 1935-ös kizárásoknak egyrészt az érzékfeletti antropozófiai mozgalom, másrészt a földi világban működő Általános Antropozófiai Társaság számára?

Rudolf Steiner az 1924-es karma-előadásokban leírja, hogyan gyűltek össze a szellemi világban Michael körül mindazon lelkek az összes régi misztériumáramlatból, akik a Krisztus-impulzust keresték. Ezek a legkülönbözőbb karmikus és szellemi áramlatokhoz tartozó lelkek az egész földi civilizáció megmentésére akartak összefogni a 20. század végén, hogy közösen vezessék az antropozófiát egyfajta kulminációhoz (kibontakozáshoz, kiteljesedéshez) a kulturális élet minden területén.

Kiindulhatunk abból, hogy az 1923/24-es Karácsonyi Gyűlésen létrehozott „ősvezetőségben” Rudolf Steiner ezen áramlatok fontos képviselőit hívta egybe. Az 1935-ös kizárásokkal nem csupán Rudolf Steiner jelentős szellemi tanítványait „rekesztették ki” a vezetőségből, hanem a tudományos és az orvosi-terápiás területen is különösen kiemelkedő munkatársakat szakítottak el a szekciójuktól és feladatkörüktől az Általános Antropozófiai Társaságon belül. De mindenekelőtt az érzékfeletti antropozófiai mozgalom teljes darabjait hasították le velük – s azzal a mintegy kétezer további taggal, akiket 1935-ben kizártak az Antropozófiai Társaságból. Hogy ennek micsoda jelentősége is volt valójában, s hogy milyen dolgok fejlődését, minek a kibontakozását akadályozták meg ezzel mindmáig, az szinte felmérhetetlen.

Az ezt követő években Marie Steinert, aki részt vett vezetőségi kolléganőinek kizárásában, őt is kizárták a vezetőségi munkából és az Antropozófiai Társaság életének alakításából. Ezzel a női elemet is teljesen kiszorították a Rudolf Steiner által létrehozott „ősvezetőségből”. A férfi és női elem, a férfi és női tevékenység egyensúlyának fontosságát azonban Rudolf Steiner már a korai ezoterikus óráiban is külön hangsúlyozta a megújuló ezoterikus munka szempontjából.

Azoknak az esti előadásoknak az ismeretében, amelyeket Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaság újraalapításakor tartott 1923 decemberében, s amelyekből fény derül az ő Ita Wegmannal való, évezredeken átívelő együttműködésére Michael szolgálatában, akkor mindenekelőtt Ita Wegman kizárása a vezetőségből számít különösen tragikusnak, aminek súlyos következményei lettek.[5]

Amikor Wilhelm Rath az 1935-ös dornachi közgyűlés után felkereste Elisabeth Vreedét, aki tőle értesült a kizárásokról, akkor Vreede azt mondta: ami Dornachban történik, az hatással van az egész világtörténelemre (a dornachi eseményeknek világtörténelmi következményei lesznek) – „Most dőlt össze a gát, amely visszatartotta a nemzetiszocializmust.”[6]

A hajdani „ősvezetőségből” és a szellemi áramlatoknak abból a relatív sokféleségéből, amelyet e vezetőség tagjai képviseltek, ezután csak Albert Steffen és Guenther Wachsmuth maradt, akik évtizedeken át egy elkerülhetetlen egyoldalúsággal vezették a társaságot, s határozták meg hosszú időre az Általános Antropozófiai Társaság fejlődésének további irányát. A társaság ezen évtizedek alatt lassan a teljes bénultság és hatástalanság állapotába süllyedt, amire Rudolf Steiner fenyegető veszélyként hívta fel a figyelmet, hogyha a Karácsonyi Gyűlés impulzusa nem talál kellő fogadtatásra, és a tagok nem fogadják azt magukba. „Az antropozófia bizonyosan nem e világból való. De évtizedekre vagy akár még tovább is visszasüllyedhet egy lappangó, bénult állapotba. Ez azonban óriási veszteséget jelentene az emberiség fejlődése szempontjából.”[7]

Ezen a ponton kell megjegyeznünk, hogy semmi esetre sem az a célunk, hogy teljes mértékben Albert Steffent és Guenther Wachsmuthot tegyük felelőssé a történtekért, és hogy az ő személyüket teljesen elítéljük – ennek semmiképpen nem szabad így történnie. Az ő antropozófiáért tett erőfeszítéseiket is nagyra kell értékelnünk. Guenther Wachsmuthnak köszönhetjük például, hogy a második Goetheanum egyáltalán felépülhetett, Albert Steffent pedig nagyszerű költeményei, drámái és gyógyító erejű képei miatt tarthatjuk nagyra. Azonban nem hunyhatunk szemet afölött sem, hogy ez a két vezetőségi tag mennyire meghatározta a társaság életét, hogy ez a két személyiség milyen erősen rányomta a bélyegét a társaság fejlődésére. Az jelentene előrelépést a tudati lélek irányába, ha képesek lennénk felismerni egy ember tetteiben az ellenerők működését,[8] anélkül, hogy ezáltal elveszítenénk a szeretetünket iránta mint ember iránt, vagy félreértenénk az ő valódi törekvéseit. Az Általános Antropozófiai Társaság egész fejlődését a tagok állandó tévedéseinek és kudarcainak fényében is szemlélhetjük: úgy is felfoghatnánk a társaság egész fejlődéstörténetét, mint a tagok folytonos tévedéseinek, kudarcainak és csődjének történetét – természetesen magunkat is beleértve, hiszen „erős ellenerőkkel, démoni erőkkel” állunk szemben, akik „az antropozófiai mozgalom ellen törnek, s teljes erővel megrohamozzák azt”, és ezek az ellenerők bizony „földi embereket használnak fel eszközként”.[9] Minden „belső ellenállás”, amelyről Rudolf Steiner oly gyakran beszélt[10] – „egészen a legközvetlenebb környezetemig hatolva, s a hozzám legközelebb álló embereket is elérve”[11] – az ellenerők befolyásából eredt.

1988-ban egy zweigvezetőknek tartott konferencián tette fel nyomatékosan a kérdést Manfred Schmid-Brabant, a dornachi vezetőség akkori első számú tagja, hogy hogyan lehetséges és mik lehetnek az okai annak, hogy társaságunknak (az Antropozófiai Társaságnak) csak mintegy 60.000 tagja van, miközben a világszerte tevékenykedő antropozófiai mozgalommal sok százezren állnak kapcsolatban. Rudolf Steiner pedig lelkek millióiról beszélt, akik még születésük előtt elhatározták, hogy a Földön keresni fogják az antropozófiát. Ezek a lelkek vajon miért nem találják meg az utat hozzánk, az Antropozófiai Társaságba?

Az egyik lehetséges válasz erre a kérdésre talán éppen az imént felvázolt tragikus fejlődési folyamatban keresendő? Hiszen éppen a vezetőségből kizárt két, illetve három személyiség rendelkezett különös mértékben azzal a képességgel, hogy az antropozófia forrásából merítve tudjanak tevékenykedni, s hogy ennek a nyilvánosság számára is megújító hatása legyen a kulturális életben. Azáltal, hogy Ita Wegman és Elisabeth Vreede nem voltak jelen valódi viszonyítási pontként, az Antropozófiai Társaság formálóiként és meghatározó személyiségeiként, a dornachi vezetőség részéről pedig folytatódott a kirekesztés gesztusa, így valószínű, hogy számos lélek éveken vagy évtizedeken át nem találhatott utat az antropozófiához és az Általános Antropozófiai Társasághoz. Rudolf Steinertől származnak a következő szavak: „hogyha sikerülne igazán hatékonyan működtetnünk mindazt, s így valódi hatása lenne mindannak, ami Karácsony [azaz a Karácsonyi Gyűlés] óta működik, akkor a tagok száma viszonylag rövid idő alatt megháromszorozódhatna vagy akár megnégyszereződhetne.”[12]

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a Karácsonyi Gyűlés impulzusai ne lehetnének élőek és elevenek az egyes antropozófusokban vagy csoportokban, s hogy ők ne ápolhatnák ezeket méltóan. Itt az Általános Antropozófiai Társaság kibontakozásának szintjéről van szó, amelynek taglétszáma évről évre továbbra is csökken. Még hogyha az Általános Antropozófiai Társaság nem is lenne azonos a Rudolf Steiner által 1923/24 Karácsonyán újból megalapított Antropozófiai Társasággal, akkor is minden tőlünk telhetőt megtehetünk azért, hogy a Karácsonyi Gyűlés impulzusait valóra váltsuk benne!

A szöveget írta: Eva Lohmann-Heck és Thomas Heck

Fordította és közreadja: Korcsog Balázs

(A magyar változat a TRINITUM-ban készült)