Madách és a

„magyar szellem”

Rudolf Steiner 1909-es

„budapesti beszámolója”

A reinkarnáció eszméjének 19. századi felbukkanása kapcsán itt csak röviden tudunk utalni arra, hogy Göllner Mária memoárjaiban a Petőfiről szóló rész – és egy Bolyai Jánosra való rövid utalás – után következik az emlékiratok egyik leghosszabb fejezete Madách Imre „emberiségkölteményéről”, Az ember tragédiájáról. A drámát az 1909-es budapesti teozófus kongresszus résztvevői – Rudolf Steinerék és Annie Besant hívei – is megtekintették a Nemzeti Színház előadásában (a mai Blaha Lujza tér helyén állott egykori Népszínház épületében). Rudolf Steiner részletesen foglalkozott Madách alakjával és Az ember tragédiájával az 1909-es „budapesti beszámolójában”, egy 1909. júniusi berlini Zweig-előadáson, a budapesti rózsakeresztes ciklus és a kasseli János-evangélium közti napokban.[1] Göllner Mária memoárjaiban Madáchot is a rózsakeresztes impulzusokkal hozza összefüggésbe („a költő szülőhelyén élő magyar szájhagyományban Madách alakja úgy szerepel, mint egy kései rózsakeresztesé”), s külön kiemelte, hogy „Madách drámája a világirodalom első olyan műve, amely teljesen a reinkarnáció eszméjére épül”.[2]

De itt azt is hozzá kell tennünk, hogy Az ember tragédiája általunk ismert formájának végső kialakításában – nyelvileg és dramaturgiailag is – nagy szerepe volt Arany Jánosnak (1909-ben is az általa átdolgozott formában játszották a darabot), és Arany volt az is, aki elismerést szerzett neki, amikor az ország első költőjeként felolvasta a drámát a Kisfaludy Társaságban – mégpedig 1861-ben, Rudolf Steiner születésének évében. Göllner Mária a Magyarország kultúrtörténetéről szóló fejtegetései végén egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ebbe az eseménybe torkollt a magyarok szellemtörténete” (mármint amikor Arany felolvasta Madách Tragédiáját 1861-ben), éppen abban az esztendőben, „amikor Rudolf Steiner megszületett Magyarországon”.[3]

Az 1909-es budapesti beszámoló, amely csak 2020-ban jelent meg Steiner műveinek összkiadásában (GA 250) – az Életutam magyarországi útleírása és a Deák-szoborra vonatkozó kijelentései, az „éteri Krisztus” sorozat Petőfi-utalása és a „beszédhang-euritmia” kurzus Dianával kapcsolatos fejtegetései mellett – Steiner talán legfontosabb ránk maradt közléseit tartalmazza a magyarsággal és a magyar nép szellemi vezetésével kapcsolatban. A beszámoló elején Steiner a magyarok vendégszeretetét hangsúlyozza (és ennek itt spirituális szempontból is jelentősége van), majd elmondja, hogy a budapesti teozófus kongresszus (brit és magyar) szervezői szakítottak a két évvel korábbi, müncheni kongresszuson Steinerék által kezdeményezett művészeti törekvésekkel, a belső szellemi munka és a külső környezet „harmonizálásával” (a müncheni művészeti impulzussal: oszlopok, pecsétek stb.), s itt inkább szimbolikus-szimbolista műalkotásokkal – elsősorban a gödöllői iskola szecessziós-szimbolista képeivel (Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár, Takáts Béla) és külföldi alkotók munkáival díszítették a termeket. Ennek kapcsán „külön hangsúlyozni szeretném”, mondja Steiner, ,,hogy a kongresszus termének ilyesfajta feldíszítése megmutatta, hogy ennek a nemzetnek belső hajlama van arra (mintegy a természetében rejlik), hogy az érzékelés és képzetalkotás bizonyos őselemét egyesítse az európai viszonyokkal való mély együttélésből (vagy összenövésből) fakadó eszességgel, éleselméjűséggel – s hogy mindez a szimbolista festészetben különös erővel jelenik meg”.[4] – Steiner itt tulajdonképpen a magyarság sorsát és sajátos küldetését foglalja össze egyetlen mondatban! S ahogy a nyelvgéniuszról szóló fejezetben majd látni fogjuk (ahol a magyar nyelv őserejéről beszél), itt is azt az őselemet emeli ki, azt az elementáris őserőt, amelyet a magyarság magában hordoz, s egyesít az európai értelemmel. – Őserő és értelem (Iránymutató Erő és Bölcsesség) egyesítése: ez a magyarság feladata, amire Göllner Mária is utal memoárjaiban.[5]

Még egy mozzanatra tudom röviden felhívni a figyelmet: a szív elemének hangsúlyozására Steiner budapesti beszámolójában. Már az elején, Nagy Sándor és a gödöllői festők művei kapcsán is többször elhangzik az emberi szív fontossága, a magányos szív boldogságvágya, majd a beszámoló végén, Madách életével és drámájával kapcsolatban is külön kiemeli Steiner a szív elemét: Madách „nagy és jó szívét”, mellyel több bujdosót is befogadott a birtokán a szabadságharc leverése után, s amellyel Az ember tragédiáját is írta – ahogy Steiner mondja: „szíve vérével”.

A beszámoló nagy része azután a Teozófiai Társaságon belüli vitákról, a két nagy irányzat (a keleti és a nyugati-rózsakeresztes ezotéria) együttéléséről szól, és arról, hogy Annie Besant és Rudolf Steiner – az esemény időpontját és módját illetően – másként fogja fel Krisztus „visszatérését” (Besant a fizikai visszatérést propagálta, Steiner viszont Krisztus éteri újraeljövetelét adta hírül az embereknek). A hosszú és elmélyült beszámoló végén Steiner ismét magyar vonatkozásokat említ: a teozófus kongresszus második napjának estéjén közösen megtekintett színházi előadás kapcsán részletesen beszél Madách nagyszabású „emberiségdrámájáról”, Az ember tragédiájáról és szerzőjének hányatott sorsáról. „Szeretném megemlíteni”, mondja Steiner, „hogy magyar barátaink is gondoskodtak róla, hogy világos fényben lássuk annak a szellemi irányzatnak a szükségességét, melyet a teozófiai mozgalom soraiban ápolunk. Ezt jobban nem is tehették volna meg, mint úgy, hogy egy különleges színházi előadás keretében bemutatták nekünk a magyar drámairodalom egyik jelentős művét: Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját. Ezt a művet minden teozófusnak látnia kellene egyszer! Rengeteget lehet tanulni Madáchnak ebből a tragédiájából. Ha még inkább el szeretnék térni a szokványos beszámolóktól, akkor azt kellene némiképp ecsetelnem Önöknek, hogy mit neveznek magyar szellemnek (ungarischer Geist), amely jellegzetes módon fejeződik ki Madáchnak ebben Az ember tragédiája című művében. De ebbe most nem kívánok belemenni” – mondja Steiner, nagy sajnálatunkra.[6]

Ennek ellenére ezután hosszasan beszél Madách pályájáról, közéleti és magánéleti megpróbáltatásairól az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése utáni időszakban (menedéket adott több bujdosónak, emiatt börtönbe vetették, közben a felesége hűtlen lett hozzá, és így tovább). És közvetlenül a „magyar szellem”, a magyar géniusz említése után – amely tehát „jellegzetes módon nyilvánul meg Madách tragédiájában” – kétszer is megemlíti Deák Ferencet, a „nagy magyar államférfit”, aki kidolgozta a dualisztikus Osztrák–Magyar Monarchia államformáját (uo.). És hangsúlyoznunk kell, hogy Steiner itt senki mást nem említ név szerint a „magyar szellem” kapcsán, csak Madáchot – és Deákot! Az Életutam magyarországi és budapesti útleírásában láthattuk, Steiner micsoda jelentőséget tulajdonít Deák alakjának: „Mindezek a magyar sajátosságok (és a magyar lény) egy képpé álltak össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam.” – Rudolf Steiner 1889-es első budapesti látogatásának tapasztalataiból tehát Deák alakját, 1909-es utolsó budapesti tartózkodásából pedig Madách figuráját emeli ki a magyar szellemi életből. És ha ehhez hozzávesszük az 1910-es „éteri Krisztus”-sorozat Petőfi-utalását is, akkor láthatjuk: Deák, Petőfi és Madách – Steiner három legfontosabb, ránk maradt példája a magyar szellem, a magyar lény megnyilvánulására: 

Deák – ungarisches Wesen (magyar lény, magyar sajátosságok),

Petőfi – ungarisch in Essenz (a magyarság lényege, esszenciája),

Madách – ungarischer Geist (magyar szellem).

„Madáchnak tehát sok külső és belső fájdalmat kellett elviselnie” – kerekíti le Steiner a Tragédia szerzőjének életútját, „s mindazok a fájdalmas életkörülmények, melyek lerakódtak Madách lelkében, jutottak kifejezésre Az ember tragédiájában. Láthatjuk tehát, hogy ezt a Tragédiát teljesen átjárja, áthatja az az érzés, amit akkor érez az ember, amikor széles pusztákon halad keresztül, ahol átérzi a végtelenséget, de nem talál igazi nyugvópontra. Nagyon jellegzetes, hogy korunkban egy személyiség, aki ráadásul egy ilyen elementáris, elemi erejű népből származik, mint Madách, miként mutatja be az ember tragédiáját…”[7] És „mi más lehet a legjobb válasz Madách szép, nagyszerű, erőteljes, ám nyomasztó és kiúttalan költeményére, mint maga a teozófia (illetve antropozófia)?!” – teszi fel a kérdést Steiner budapesti beszámolója végén, vagyis az a modern szellemtudomány, „amely nem csupán az emberiség hanyatlását mutatja be az »eszkimó szín«” féliállatias, ember alatti létformájáig süllyedve, „hanem az emberiség fejlődését is egyre magasabb fokokra – az ember felemelkedését a magasabb, szellemi szférákba”.[8]

Rudolf Steiner tehát a sajátos „magyar szellem” kifejeződésének tekinti Madách drámájának tragikus hangvételét, kiúttalanságát, a történelmi színek nyugtalanító problémahalmazának egymásutánját, és egy szellemi képpel, egy imaginációval szemlélteti a mű alapérzését: a széles pusztákon áthaladó lovas képével és alapélményével, aki átérzi a táj végtelenségét, s nem lel nyugalmat. Ez a pusztai lovas – a magyar nemzetkarakterológia egyik visszatérő motívuma és talán legfontosabb önjellemző képe (lásd Beöthy Zsolt magyar irodalmi kistükrének volgamenti lovasát, vagy Prohászka Lajos A vándor és a bujdosóját), s ez a kép: a magányos pusztai lovas képe érdekes módon Steiner 1909-es budapesti beszámolójában, a Madáchcsal kapcsolatos fejtegetésekben is előkerül. Érdemes összevetni a magyar nemzeti karakter Beöthy és Prohászka által is leírt jellemző vonásait (pusztai nép, „a széles puszták igézetét hozta magával”, szabadságvágy, elzárkózás, naiv önbizalom stb.) a steineri Életutamban említett magyar sajátosságokkal, és felfigyelni a hasonlóságokra (lásd a Deák-szobor leírását az első fejezetben). Ennek fényében megállapíthatjuk, hogy a romantikus és szellemtörténeti szemléletű nemzetkarakterológia valóban értékes felismerésekre jutott a népek és nemzetek sajátosságait illetően[9], egy határvonalon azonban nem jutott tovább: és ez a szellemi világ küszöbe, a hierarchikus-szellemi lények figyelembevétele a népek spirituális vezetésében és nemzeti sajátosságaik kialakításában. Ezt a szellemi határvonalat teljesen tudatosan elsőként Rudolf Steiner lépte át a modern szellemtudomány spirituális népismeretével, amelynek alapjait az 1910-es Népszellemek-ciklusával – az „éteri Krisztus” sorozattal egyidejűleg – rakta le.

Korcsog Balázs

Részlet a szerző A Magyar géniusz (A magyar népszellem, nyelvszellem és gondolkodásszellem nyomában) című könyvéből.

Kapcsolódó írásaink:

"Isten, áldd meg a magyart...!" (Petőfi 200 - Madách 200 - Himnusz 200)

A szellemi kutatás alaptörvénye (Steiner 1909-es budapesti figyelmeztetése)

Deák, Petőfi, Széchenyi: a Magyarság megtestesítői