Szergej O. Prokofjev

Rudolf Steiner, a Teozófiai Társaság és a Nyugat mesterei

(Rudolf Steiner és az ezoterikus kereszténység mesterei, I/1. fejezet)

1. rész: Visszavezetni a teozófiai mozgalmat rózsakeresztes gyökereihez

Az antropozófiai mozgalom fejlődése, történetileg nézve, a Teozófiai Társaságon belül kezdődött, ahová meghívták Rudolf Steinert, hogy tartson előadásokat, legelőször Nietzschéről, 1900-ban bekövetkezett halála kapcsán, később pedig saját belátása szerinti témákról. Előadásainak olyan sikere volt, hogy már 1902-ben felkérték, hogy legyen a Teozófiai Társaság tagja, s egyúttal vállalja el az éppen akkor megalakuló német szekció főtitkári posztját.

Rudolf Steiner elfogadta a felkérést, mivel a Teozófiai Társaság vezetősége teljes szellemi szabadságot biztosított a munkájához a német szekción belül. Így Steiner a Teozófiai Társaságban a kezdet kezdetétől olyasvalamit nyújtott, amit – az ő saját szavaival – ott „sehol sem tanítottak” (GA 28, XXX. fejezet): megismertette hallgatóit az ezoterikus vagy rózsakeresztes kereszténység alapvető igazságaival. Világosan tanúskodik erről az első két nagy előadásciklus, amit Rudolf Steiner 1901 és 1902 telén tartott a Teozófiai Társaságban, s amit a keresztény misztikusoknak, illetve a kereszténység mint spirituális-misztikus tény témájának szentelt (később könyvvé is átdolgozta mindkét ciklust: GA 7 és GA 8).

Az a tény azonban, hogy Rudolf Steiner kezdettől fogva csak és kizárólag az antropozófiai, azaz a keresztény-rózsakeresztes impulzust képviselte a Teozófiai Társaságban, felveti a kérdést: egyáltalán miért volt szükség arra, hogy Steiner csatlakozzon ehhez a társasághoz, amelynek akkoriban egyoldalúan keleti irányultsága és jellege volt, s így idegen volt a nyugati emberiség keresztény fejlődésétől.[2] Ennek a csatlakozásnak az egyik okára már utaltunk: az együttműködési felkérés a Teozófiai Társaság részéről érkezett. Hiszen éppen e társaság belső köreiből tették fel a döntő kérdést Rudolf Steinernek,[3] amely lehetővé tette számára, hogy elkezdje az ezoterikus kereszténység valódi misztériumainak feltárását.

Ennek a lépésnek azonban mélyebb okai is voltak. Ezekről Rudolf Steiner később így nyilatkozott azokban a feljegyzésekben, melyeket az ismert francia teozófus, író, Edouard Schuré kérésére írt le, válaszként a Teozófiai Társaság okkult alapjaira vonatkozó kérdésére. Ezekben a feljegyzésekben, melyeket akkoriban csupán Schuré személyes használatára szántak, Rudolf Steiner rámutatott, hogy a Teozófiai Társaságot 1875-ben, az ott elterjedt „hivatalos állásponttal” szemben, ezoterikus értelemben nem keleti mesterek (mahatmák) alapították, ahogy azt később még maga a társaság alapítója, Blavatszkaja is feltételezte, hanem nyugati, pontosabban szólva: rózsakeresztes mesterek. Ezzel összefüggésben írta Rudolf Steiner az imént említett feljegyzésekben: „A Teozófiai Társaságot 1875-ben alapították New Yorkban. (…) Ennek az első megalapításnak kimondottan nyugati jellege volt.” (GA 262, 24. oldal)

A Blavatszkaja első nagy művében, a Leplezetlen Íziszben található „okkult igazságokat is (…) a Nyugat beavatottjai inspirálták, akik a rózsakeresztes bölcsességnek is a beavatottjai” (uo., 25. oldal, kiemelés Rudolf Steinertől).[4] Az ezt követő időszakban azonban a Teozófiai Társaság vezetői, bizonyos okokból, amelyek túllépnék ennek a fejtegetésnek a kereteit, először átálltak a keleti mesterekhez, majd miután ezek is visszahúzódtak tőlük, immár olyan, kimondottan kétes okkultisták oldalára álltak, akik nyíltan Krisztus-ellenes (antikrisztusi) célokat követtek.[5]

Később Rudolf Steiner úgy jellemezte ezt a folyamatot, hogy rámutatott a Blavatszkaja két fő műve, a Leplezetlen Ízisz (Isis Unveiled) és a Titkos tanítás (Secret Doctrine) közti alapvető különbségre: „Első műve, a Leplezetlen Ízisz megmutatja Blavatszkaja lényének teljes kaotikusságát és logikátlanságát és szenvedélyességét és kusza összevisszaságát, de azt is mindenütt megmutatja, hogy éber hatalmak állnak mögötte, akik az általános emberihez akarják őt elvezetni. A Titkos tanításban (Secret Doctrine) viszont a legnagyobb emberi érdekek mellett mindenütt olyan külön érdekek működnek, melyek bizonyos okkult központokból indulnak ki, ahol ma nem az általános emberi érdekeket tartják szem előtt, hanem részleges csoportérdekeket, külön érdekeket. A mai tibeti, indiai és egyiptomi beavatások mindenütt csupán részleges emberi érdekeket, csoportérdekeket tartanak szem előtt…” (GA 158, 1912. ápr. 11.)

Így okkult-történeti nézőpontból a Teozófiai Társaság abban az időszakban, amikor Rudolf Steiner csatlakozott hozzá, fejlődésének már két szakaszán is keresztülment, s éppen a harmadik szakasz elején járt. Ezt a három fázist keresztény (nyugati), kereszténységen kívüli (keleti), és keresztényellenes vagy Krisztus-ellenes fázisnak nevezhetjük a Teozófiai Társaság történetében. Mindegyik szakaszt „mesterek” vezették: az elsőt a nyugati (rózsakeresztes) mesterek, a másodikat a keleti mesterek (mahatmák), s miután ezek is eltávolodtak a Teozófiai Társaságtól (lásd GA 262, 17–19. oldal), a harmadik fázist a Bal kéz vagy baloldali út okkultistái vezették, akik okkult-politikai célokat és később nyíltan Krisztus-ellenes (antikrisztusi) célokat követtek (lásd GA 254, 1915. okt. 11., 17., 18.).

A Krisztus-ellenes tendenciák végül abban érték el tetőpontjukat a Teozófiai Társaságban, hogy a társaság akkori vezetői, Besant és Leadbeater, a 14 éves indiai fiút, Krisnamúrtit kiáltották ki Krisztusnak s egyúttal Maitréja bódhiszattvának, aminek akkor az lett a következménye, hogy az antropozófiai mozgalom kivált a Teozófiai Társaságból.

Így annak mélyebb okát, hogy Rudolf Steiner mint a 20. század vezető krisztusi beavatottja csatlakozott a Teozófiai Társasághoz, azon törekvésében kell látnunk, hogy visszavezesse a teozófiai mozgalmat az „általánosan emberi”, azaz keresztény-rózsakeresztes eredetéhez. Rudolf Steiner később a következő szavakkal utalt erre: „S így [a magunk részéről] nem tehettünk mást, mint hogy abban a pillanatban, amikor az a felkérés érkezett hozzánk, hogy egyesüljünk a teozófiai mozgalommal, akkor nem tehettünk mást, mint hogy újból visszatérjünk az eredeti forrásokhoz, azokhoz a forrásokhoz, amelyeket a speciálisakkal szemben általánosan emberi forrásoknak nevezhetünk.” (GA 158, 1912. ápr. 11.)

A végső döntést azonban, hogy csatlakozzék a Teozófiai Társasághoz, Rudolf Steiner mindezek ellenére csak akkor hozta meg, amikor a mögötte álló két rózsakeresztes mester egyikétől (akikről a továbbiakban lesz szó) erre vonatkozó utalást kapott. Erről egy Marie von Siversnek írott levelében Steiner így nyilatkozott 1905. január 9-én: „Csak azt mondhatom Neked, hogy ha a Mester nem tudott volna meggyőzni, hogy mindezek ellenére korunknak szüksége van a teozófiára, akkor 1901 után is csak filozófiai könyveket írtam volna, s irodalmi és filozófiai nyelven beszéltem volna.” (GA 262, 20. sz. levél)

Rudolf Steiner ennek a feladatnak a megvalósításán munkálkodott mindvégig, amíg a Teozófiai Társaságon belül tevékenykedett: hogy visszavezesse a teozófiai mozgalmat rózsakeresztes gyökereihez. És amikor ez a feladat teljesíthetetlennek bizonyult a Krisnamúrtival végzett okkult kaland következtében, csak akkor következett be a végső szakítás. Steiner tevékenysége ezoterikus nézőpontból ugyanakkor azt a jóval mélyebb célt követte, hogy a Krisztus előtti bölcsességet áthassa a Krisztus-impulzussal. Hiszen kezdettől fogva ez volt a keresztény-krisztusi ezotéria egyik legfontosabb feladata.[6]

Rudolf Steiner később így nyilatkozott erről: „Keletnek nincs olyan bölcsessége, amely ne áradt volna bele a nyugati okkultizmusba, és a rózsakeresztes tanításokban és kutatásokban mindent maradéktalanul megtalálnak, amit egykor a nagy keleti bölcsek őriztek. Semmi, de semmi nem hiányzik a Nyugat bölcsességében abból, ami a Kelet bölcsességéből tudható. Csupán az a különbség a kettő között, hogy a Nyugat bölcsességének a teljes keleti tanítást, a teljes keleti bölcsességet, a teljes keleti kutatást össze kell szednie, egybe kell fognia, s anélkül, hogy bármit is hagyna veszendőbe menni belőle, meg kell világítania, át kell sugároznia azzal a fénnyel, amely a Krisztus-impulzus által gyúlt fel az emberiségben. Ezért ne mondja senki, ha a nyugati okkultizmusról van szó, arról, amely bizonyos értelemben a Nyugat rejtőzködő rishijeitől [azaz a rózsakeresztes kereszténység mestereitől] ered, szóval ne mondja senki, hogy a nyugati okkultizmusban egy jottányi is hiányzik a keleti bölcsességből. Semmi, de semmi nem hiányzik belőle. Csak újra kell szülnie, újból világra kell hoznia a dolgokat a Krisztus-impulzus megfiatalító forrásából.” (GA 110, 1909. ápr. 12., I. előadás)

A rózsakeresztes áramlat e legfontosabb feladatában – a Krisztus előtti bölcsesség átalakításában a Krisztus-impulzusból kiindulva – azt láthatjuk, hogyan kezd megvalósulni az egész Föld-korszak missziója, hiszen ez nem más, mint a bölcsesség mai kozmoszának (mint a múlt hatalmas örökségének) átalakítása a szeretet új kozmoszává. Ezt a centrális feladatot írta le Rudolf Steiner A szellemtudomány körvonalai című könyvének (GA 13) végén, ahol rámutatott, hogy ezt csak a Krisztussal való élő kapcsolat által lehet teljesíteni, aki a Golgotai misztérium során nem csupán ennek a fejlődésnek a legmagasztosabb ősképét mutatta meg, hanem ezzel tette egyáltalán lehetővé ezt a fejlődést. Így ma „a Föld tulajdonképpeni értelme (…) az élő Krisztus megismerése és tudatosítása. S ennek feltárása a maga teljes bölcsességében, szépségében és tevékeny formájában – ez a rózsakeresztesség legmélyebb célja” (GA 262, 26. oldal, kiemelés Rudolf Steinertől), s ezt a 20. században az antropozófia hivatott továbbvinni.

A keleti irányultságú Teozófiai Társaság és a Rudolf Steiner által képviselt antropozófiai szellemi áramlat kezdettől fogva fennálló különbsége roppant szembetűnően mutatkozott meg a Teozófiai Társaság európai szekcióinak nemzetközi kongresszusán, amelyre 1907 májusában került sor Münchenben. Ezt a kongresszust egy olyan teremben tartották, amelynek berendezése olyan volt, mint egy korszerű rózsakeresztes templomé. Rudolf Steiner itt a társaság vezetősége és az összes európai szekció képviselői előtt tartott egy előadást „a rózsakeresztesek beavatási útjáról”, s közvetlenül a kongresszus után egy 14 előadásból álló nagy ciklust is tartott, A rózsakeresztesek teozófiája címmel (GA 99). Ebben a ciklusban Steiner szemléletesen mutatta be, milyen nagy fejlődést, milyen hatalmas előrelépést képes véghezvinni a teozófia, ha bölcsességét nem ősi keleti tradíciókból, hanem az ezoterikus kereszténység élő forrásaiból meríti.

A rózsakeresztes ezotéria bölcsességének bemutatása mellett azonban más, nem kevésbé fontos események is történtek a müncheni kongresszus alatt. Röviddel azután ugyanis, hogy kapcsolódott a Teozófiai Társasághoz, Rudolf Steiner tagja lett az úgynevezett Ezoterikus Iskolának is, amelyet még Blavatszkaja alapított, és az ő halála után Annie Besant vezetett. Ezt az Ezoterikus Iskolát „Keleti”-nek nevezték (Eastern School of Theosophy), s ezáltal kezdettől fogva hangsúlyozták annak egyoldalú irányultságát a régi, Krisztus előtti bölcsességre. Rudolf Steiner azonban a belépésétől kezdve mindvégig csakis a krisztusi-rózsakeresztes impulzust képviselte, ami persze nem maradt titokban a társaság vezetői előtt. Ennek az lett a következménye, hogy a közös munka már két év után lehetetlennek bizonyult. S így a müncheni kongresszus alatt egy nagy jelentőségű beszélgetésre került sor Rudolf Steiner és Annie Besant között, Marie von Sivers jelenlétében, aki tolmácsként volt tanúja a megbeszélésnek, amely az addig egységes Ezoterikus Iskola kettéválásáról szólt egy nyugati és egy keleti iskolára, s ettől kezdve ezoterikus értelemben mindkettő a saját mestereinek: a két nyugati, illetve a két keleti mesternek a vezetése alatt állt.

Rudolf Steiner maga is utalt ennek az eseménynek a jelentőségére az első ezoterikus órán, melyet 1907. június 1-jén tartott, az immár önállóvá vált „nyugati” Ezoterikus Iskola keretében. Ekkor a következőket mondta: „A mi nyugati iskolánk élén két mester áll: Jézus mester és Christian Rosenkreutz mester. (…) Az, ami a Nyugat mestereinek megbízásából rajtam keresztül adatik, teljesen független attól, amit Mrs. Besant a Kelet mestereinek megbízásából tanít.” (GA 264, 329–332. oldal) Rudolf Steiner ezzel nem csupán a saját közvetlen kapcsolatát és összeköttetését hangsúlyozta az ezoterikus kereszténység két vezető mesterével, hanem egyértelmű utalást tett az immár esedékessé váló eltávolodásra a Kelet mestereitől: „A keleti iskolát Mrs. Annie Besant vezeti, s aki a szíve mélyén inkább őiránta érez vonzalmat, az nem maradhat tovább a mi iskolánkban.” (Uo., 329. oldal)[7] A két okkult-ezoterikus iskola és a mögöttük álló okkult tanítók radikális különválasztása az ezt követő időszakban abban is megmutatkozott, hogy Rudolf Steiner soha többé nem beszélt a keleti mesterekről az általa vezetett ezoterikus órákon. Egyikük nevét többé egyetlen alkalommal sem mondta ki, s a másikuk nevét is csak nagyon röviden és pusztán történelmi kontextusban említette 1915/16-ban, azokban az előadásokban, amelyeket a Blavatszkaja-életrajz okkult összefüggéseinek szentelt (lásd GA 254 és GA 171), s ebből az következik, hogy a keleti mesterek semmilyen szerepet nem játszottak az antropozófiai mozgalomban. Az a néhány utalás pedig a korai ezoterikus órákon (1904 és 1906 között), ami rájuk vonatkozott, inkább csak rövid epizódot jelentett, aminek semmilyen folytatása nem volt, s ezek a rövid utalások is abbamaradtak, miután kettéválasztották az Ezoterikus Iskolát egy keleti és egy nyugati iskolára.

Az ezoterikus kereszténység két nagy mesteréről, Christian Rosenkreutzról és Jézus mesterről (Zarathusztráról) viszont, akik spirituális értelemben mindvégig Rudolf Steiner munkája mögött álltak a „nyugati” ezoterikus iskolában, mígnem az első világháború elején kénytelen volt befejezni ezt a munkát, őróluk Steiner továbbra is beszélt, egészen élete legvégéig. Ezenkívül elkezdett beszélni az ezoterikus kereszténység többi nagy mesteréről is, akikről a továbbiakban lesz szó.

Fordította: Korcsog Balázs

(Sz. O. Prokofjev halálának hetedik évfordulójára)

Szergej O. Prokofjev: AZ EZOTERIKUS KERESZTÉNYSÉG MESTEREI

1.      Rudolf Steiner, a Teozófiai Társaság és a Nyugat mesterei

1. Visszavezetni a teozófiai mozgalmat rózsakeresztes gyökereihez

2. Az 1909-es év spirituális jelentősége

3. A nyugati ezotéria valódi mesterei

2.     Az ezoterikus kereszténység hét vezető mestere

1.   Mánész

2.   Zarathusztra (Jézus mester)

3.   Szkíthiánosz

4.   Gótama Buddha

5.   Maitréja bódhiszattva

6.   Novalis

7.   Christian Rosenkreutz

3.     Christian Rosenkreutz – az emberiség őrzője

4.     A mesterek szeptogrammája

Az írás eredeti megjelenési helye:

Sergej O. Prokofieff: Rudolf Steiner und die Meister des esoterischen Christentums. Verlag am Goetheanum, Dornach, 2018. p. 11–16.