Szergej O. Prokofjev

Rudolf Steiner, a Teozófiai Társaság és a Nyugat mesterei

(Rudolf Steiner és az ezoterikus kereszténység mesterei, I/1. fejezet)

2. rész: Az 1909-es év spirituális jelentősége

Ez az egész fejlődés az 1909-es év elejétől kezdve döntően megváltozott. Rudolf Steiner szellemtudományi kutatása szerint ezt az évet kell a kiindulópontnak tekinteni korunk legjelentősebb szellemi eseményével: Krisztus éteri alakban, azaz tisztán érzékfeletti formában történő „visszatérésével” kapcsolatban (lásd GA 175, 1917. febr. 6.). Az egész emberiség számára általánosan a 20. század harmincas éveitől kezdődően vált átélhetővé ez az esemény, a beavatottak számára viszont, magasabb síkokon, már 1909-ben elkezdődött. Ha figyelembe vesszük, hogy a Teozófiai Társaságban éppen ebben az esztendőben vette kezdetét Krisnamúrti elhíresült és tragikus története, akkor megérthetjük, hogy Rudolf Steiner később miért beszélt olyan határozottan azokról a Krisztus-ellenes (antikrisztusi) erőkről, akik e „kalandos vállalkozás” mögött álltak. Hiszen a Krisnamúrti-ügy mögött okkult hatalmak rejtőztek, akik tudtak az „újraeljövetel” titkáról, s abban a pillanatban, amikor az éteri Krisztus megjelent, megpróbáltak a fizikai síkon egy hamis messiást szembeállítani vele.

  Rudolf Steiner viszont, tudva erről a hatalmas eseményről, amely a szellemi világokban megy végbe, éppen ebben az esztendőben kezdett még konkrétabban beszélni a keresztény-krisztusi misztériumokról, valamint azokról a titkokról, amelyek összefüggésben állnak az ezoterikus kereszténység mestereivel, akik az éteri Krisztus nagy szolgálói korunkban.

Különösen négy ilyen titokról beszélt Rudolf Steiner 1909-ben. Az első azzal függ össze, hogy Steiner „a bölcsesség és az érzékek összhangjának valódi mestereit” az egész földfejlődés irányát meghatározó „Fehér páholy” tagjainak nevezte. Az 1909. március 22-i előadásában a következőket mondta: „És azok, akik felfogták, hogy az emberiség továbbfejlődése a hatalmas Golgotai esemény megértésétől függ, ők azok, akik a bölcsesség és az érzékek összhangjának mestereiként egyesülnek az emberiség nagy vezető páholyában.” (GA 107) És ezután utalt Rudolf Steiner a keleti ezotéria számára elérhető magasabb lények, a bódhiszattvák és buddhák, illetve a Krisztus-lény közötti alapvető különbségre. Hiszen az előbbiek, akik eredetileg az emberiségfejlődés általános menetéből érkeznek, mikrokozmikus természetűek, míg Krisztus, aki először Jézus Jordán-keresztelőjekor lépett be a földfejlődésbe, makrokozmikus lény: maga a Nap-logosz, a kozmikus Napszellem. Ezt a különbséget Rudolf Steiner aztán egy imaginációval világította meg, amely központi helyet foglal el az ezoterikus kereszténységben, s ugyanakkor feltárja a valódi összefüggést a kereszténység előtti vallások és Krisztus lényének és küldetésének ezoterikus értelme között.

1909-ben Rudolf Steiner egy sor előadásában írta le újra és újra a kozmikus Krisztus-lényt, aki mint egy kozmikus Nap, a gondviselés (buddhi) magasztos szférájában tartózkodik, s tizenkét világtanító vagy bódhiszattva veszi őt körül, akik nem bölcsességet, hanem valami mérhetetlenül nagyobbat merítenek ebből az isteni forrásból: magát a kozmikus életet, a világmindenség életerejét, amelyet azután bölcsességgé átalakítva nyújtanak át az emberiségnek a földfejlődés egymást követő korszakai során. E tizenkét bódhiszattva közül hat teljesen különböző módokon készítette elő a földfejlődés legfontosabb eseményét: Krisztus Földre jövetelét és a Golgotai misztériumot; a másik hatnak pedig az a feladata, hogy a földi idők végezetéig elhozza az emberiségnek ezek gyümölcseit (lásd GA 107, GA 113, GA 114, GA 116, GA 130 stb.).

Miután felvázolta hallgatóinak az ezoterikus kereszténységnek ezt a központi imaginációját, Rudolf Steiner rámutatott a keleti és a nyugati beavatottak (mesterek) tudása közötti alapvető különbségre. Hiszen Steiner szavainak értelmében a bódhiszattva vagy buddha az „a legmagasabb rendű individualitás, akihez a keleti okkult tanítás képes felemelkedni…, [a keleti úton] csak a bódhiszattva- vagy buddha-individualitásig jutunk el” (GA 133, 1911. okt. 23.). És ez azt jelenti, hogy a keleti tanok tényleg nem tudnak többet mondani Krisztusról, mint amit a külső, exoterikus hagyományból tudhatunk.

A második titok, melyet Rudolf Steiner 1909-es előadásaiban tárt fel a hallgatóinak, a Gonosz hármas eredete. Az előbb említett március 22-i előadásban jellemezte először a luciferi, az ahrimáni és az aszurikus erők működését a földfejlődésben.[1]

Azután 1909 szeptemberében, a Lukács-evangéliumról szóló előadásciklusban beszélt először Rudolf Steiner a két Jézus gyermek titkáról, pontosabban szólva, annak a mennyei lénynek a titkáról, akit a nátháni Jézus alakjában ír le a Lukács-evangélium (GA 114). Hiszen Zarathusztra (a salamoni Jézus) részvételéről a palesztinai eseményekben és Krisztus Földre jövetelének előkészítésében már korábban is beszélt.

Végül a negyedik titok, amelyet Rudolf Steiner szintén az 1909-es esztendőben tárt fel, a spirituális ökonómia törvényének működésére vonatkozott a földfejlődésben, amelynek nem csupán maguk az újramegtestesülő individualitások vannak alávetve, hanem a Földön kialakított „burkaik” is (különösen az éter- és asztráltesteik). E téma tetőpontját Rudolf Steinernek az az utalása képezi, hogy az emberiség ma egy olyan korszakba lép be, amikor az emberek magának Krisztus-Jézus Énjének a „másolatait” vagy „lenyomatait” fogadhatják magukba, amelyeket a Golgotai misztérium óta őriznek a szellemi világokban. Hogy erre előkészítse az embereket – ez a modern szellemtudomány feladata (lásd GA 109, 1909. márc. 7.).

Az ezoterikus kereszténység e négy titkának a leleplezése vagy feltárása kellett, hogy előkészítse az antropozófusokat a korunk legjelentősebb spirituális eseményéről: a Krisztus éteri formában történő megjelenéséről szóló fejtegetésekre. Az erre vonatkozó közléseket már 1910 januárjában elkezdte Rudolf Steiner, s azután több száz előadásában is visszatért erre a témára, előadói tevékenységének legutolsó hónapjáig.[2]

Fordította: Korcsog Balázs

(Sz. O. Prokofjev halálának hetedik évfordulójára)

Szergej O. Prokofjev: AZ EZOTERIKUS KERESZTÉNYSÉG MESTEREI

1.      Rudolf Steiner, a Teozófiai Társaság és a Nyugat mesterei

1. Visszavezetni a teozófiai mozgalmat rózsakeresztes gyökereihez

2. Az 1909-es év spirituális jelentősége

3. A nyugati ezotéria valódi mesterei

2.     Az ezoterikus kereszténység hét vezető mestere

1.   Mánész

2.   Zarathusztra (Jézus mester)

3.   Szkíthiánosz

4.   Gótama Buddha

5.   Maitréja bódhiszattva

6.   Novalis

7.   Christian Rosenkreutz

3.     Christian Rosenkreutz – az emberiség őrzője

4.     A mesterek szeptogrammája

Az írás eredeti megjelenési helye:

Sergej O. Prokofieff: Rudolf Steiner und die Meister des esoterischen Christentums. Verlag am Goetheanum, Dornach, 2018. p. 16–18.

JEGYZETEK