Tusványos előtt és után… (2022)

Szolzsenyicintől a Friedman-doktrínáig

Az észt és örmény származású Armen Töugu „A háború kísértete” című írásában az orosz organizmus májszerveként tekint Ukrajnára,[1] Oroszország „éléskamrájára” („az ukrán feketeföld vidéke az orosz lény májának szerepét tölti be”), és az egész ukrajnai konfliktust az orosz organizmus májának fertőzéses-gyulladásos megbetegedéseként értelmezi, s hangsúlyozza, hogy „Ukrajnának mint Oroszország egyik létfontosságú szervének szétesése (…) egész Oroszország számára életveszélyes lehet. Az ember a májának egy kis részével is tovább élhet, de teljesen e nélkül a létfontosságú szerv nélkül huzamosabb ideig nem tud életben maradni. Ezért a mai Ukrajna egy részének mindenképpen orosz befolyás alatt kell maradnia, hogy Oroszország mint lény, mint élő organizmus életben maradjon. Így nézve érthetővé válik, miért ütközik elkeseredett orosz ellenállásba minden arra irányuló kísérlet, hogy elszakítsák Ukrajnát Oroszországtól. Ha a NATO bevonul Ukrajnába [vagyis ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba és csapatokat telepítenek az országba], azzal úgyszólván Oroszország májának szegezik a kést. S aligha számíthatunk arra, hogy Oroszország ezt ellenállás nélkül tűrni fogja…”[2] – Armen Töugu profetikusnak bizonyuló soraiból nemcsak a 2014/15-ös ukrajnai eseményeket (EuroMajdan, Krím), hanem a 2022-es háborús konfliktust is teljesen más fényben (spirituális nézőpontból) láthatjuk, és nem úgy, ahogy erről a hivatalos, nyugati narratíva szól (orosz agresszió, Putyin őrültsége stb.) – a helyzet ennek épp az ellenkezője: az orosz elnök ilyen értelemben az orosz organizmus, az orosz lény földrajzi vetületének – mondjuk ki: az előrehaladó, jövőbemutató orosz népszellem működési területének – védelmezője a spirituális értelemben is jogosulatlan nyugati terjeszkedéssel szemben!*

  Ahogy Ertsey Attila írta az Európai Közép egyik szerkesztői bevezetőjében: „Putyin agendáját Szolzsenyicin írta, aki kapcsolatban áll az orosz népszellemmel. Jogossága, moralitása megkérdőjelezhetetlen.”[3] Erről lásd Alekszandr Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? (Magvető, Budapest, 1991.) – A „Harc az orosz kultúrcsíráért” című írásunk első részében[4] is utaltunk rá, hogy Szergej Prokofjev is az orosz népszellem egyik fő képviselőjének (s egyúttal kiemelkedő michaelita szellemnek) tekintette Szolzsenyicint a 20. században, az író halálára megjelent méltatásában.[5]

Szolzsenyicin és Putyin szellemi kapcsolatának említése kapcsán külön tanulmányt érdemelne, hogy Rudolf Steiner – naprakészen együtt élve korának szimptomatikus eseményeivel – korabeli élő és hivatalban lévő politikusokról is teljesen világosan és egyértelműen nyilatkozott, és példákat is megnevezett az előrehaladó szellemek – így az adott népet vezető krisztusi népszellem – szolgálóiról és ellenségeiről. Az akkori német közéletből például az ifjabb Helmuth von Moltke menesztett vezérkari főnököt tartotta a valódi német népszellem egyik legfőbb képviselőjének (magyarul lásd Az új évezred fénye c. kötetben)[6], de bizalmas körben, ezoterikus tanítványainak e népszellem ellenségeiről is beszélt: II. Vilmos német császártól („Van egy ország, a nevét nem kívánom megnevezni, ahol az uralkodó egyenesen ellensége a népszellemnek” – mondta Ludwig Kleebergnek az akkori német uralkodóról) a müncheni sörpuccsot vezénylő „alakokig”, Ludendorfftól Hitlerig („Ha ezek az alakok kerülnek hatalomra, nem léphetek többé német földre”). Ezenkívül az akkori amerikai és szovjet vezetők (a Woodrow Wilson amerikai elnök, illetve Lenin és Trockij) mögött álló ahrimáni-szóráti erőkről is beszélt hallgatóinak, nem is szólva a korabeli brit vezető politikusok (Asquith, Sir Edward Grey stb.) által képviselt speciális érdekekről.

Rudolf Steiner példáját követve ezt ma is bátran megtehetjük: mind a hazai, mind a nemzetközi politikai életben bőven találunk példákat a Krisztust szolgáló, előrehaladó népszellemek ellenségeire – de segítőire is. Vajon Angela Merkel (utódjáról már nem is beszélve) német kancellárként valóban a német nép igazi szellemiségét és érdekeit képviselte? („Wir schaffen das!”) Az Európai Unió jelenlegi vezetői valóban az európaiak érdekeit képviselik? És folytathatnánk a sort… De ahhoz sem kell beavatottnak lenni, hogy kitaláljuk, hol helyezné el Rudolf Steiner az előrehaladó, krisztusi népszellemhez való viszony tekintetében az Orbán–Gyurcsány rivalizálás résztvevőit… („Hazudtunk reggel, éjjel meg este…”) – A népszellemhez (és a korszerű népszellem-ismerethez: az antropozófiához) való kapcsolat terén itt felsejlik előttünk egy Szolzsenyicin–Putyin, Makovecz–Orbán hatástörténeti párhuzam (annak minden problematikájával)…

(II)

Hozzátartozik az antropozófia történetéhez, hogy amikor Rudolf Steiner az első világháború legelejétől kezdve előadásokat tartott a háború szellemi hátteréről, amelyekben feltárta a háború valódi okait és mozgatórugóit, sokan (köztük több közeli barátjuk és ismerősük) németbarátsággal és nyugatellenességgel (francia- és angolellenességgel) vádolták Steinert, és el is fordultak tőle. (A leghíresebb példa erre a francia teozófus és író, Edouard Schuré esete, aki sokáig szoros barátságban volt Rudolf és Marie Steinerrel, többször vendégeskedtek az író elzászi házában, majd a háború közepén Schuré azzal vádolta meg Steineréket, hogy német ügynökként, a német törekvések érdekében tevékenykednek. Marie Steiner a vádak hallatán bénulásos sokkot kapott, amit élete végig nem hevert ki. – zárójel bezárva)

Rudolf Steiner ezután – nagy fájdalmak és megrázkódtatások közepette – elkezdte megtartani a Kortörténeti szemlélődések c. nagy jelentőségű ciklusát, amelyben még tovább ment és mélyebbre ásott a nyugati-angolszász okkult körök háttértevékenységének feltárásában és a Nagy Háború hosszas nyugati előkészítésének feltérképezésében (aminek fontos része volt, hogy Németországot tüntessék fel agresszorként a világ szemében). Steinernek ezek a fejtegetései ma is példamutatóak és irányadóak, és napjaink eseményeinek megfejtéséhez is kulcsot adnak.

A háború végén azután Rudolf Steiner – mintegy összegzésként, egyszerre vissza- és előretekintve – beírta a jegyzetfüzetébe: „... a háború valamilyen formában mindaddig fog tartani, amíg a németek és a szlávok [vagyis a közép-európaiak és a kelet-európaiak] egymásra nem találnak és össze nem fognak azzal a közös céllal, hogy megszabadítsák az emberiséget a Nyugat igájából”. – Ez a háború zajlott már száz éve, és ez zajlik most is.

(III)

Végül még két „aprócska” adalék a témához, de ezekben tulajdonképpen minden benne van:

(1) az orosz agresszióról annyit, hogy nem hivatalos adatok szerint az orosz hadsereg 10 %-a vesz rész az ukrajnai hadműveletekben (vagyis 10 orosz katonából 1!). Ha valóban bősz hódításról és elszánt terjeszkedésről lenne szó, nem lehet, hogy az oroszok ennél jóval több katonát küldenének Ukrajnába?!

(2) a fűtési szezon közeledtével vegyük észre az egyik legfontosabb tényezőt: február 22-én állította le az új német kormány (amerikai nyomásra, első „szankcióként”) az üzemkész Északi Áramlat-2 gázvezeték elindítását Németország és Oroszország között – és alig másfél napra rá, február 24-én hajnalban megindult az orosz támadás Ukrajnában. (Ad notam: a Berlin–Bagdad vasútvonal meghiúsítása az angolok részéről az első világháború előtt.)

Vagyis a német ipart tápláló orosz gázvezetékek – ami Közép-Európa és Kelet-Európa jövőbemutató együttműködésének (melyből az eljövendő szláv kultúrkorszaknak kellene majd kibontakoznia) jelenlegi gazdasági vetülete vagy fizikai tükröződése –, tehát a német ipart tápláló orosz gázvezetékek elzárásának kierőszakolásával most megpróbálják befejezni azt, amit a 20. században két világháborúval sem sikerült elérniük: hogy megakadályozzák az angol-amerikai érdekeket leginkább fenyegető német–orosz (vagy európai–orosz, vagy eurázsiai[7]) együttműködést… A miniszterelnök által Tusványoson is emlegetett, magyar származású amerikai geopolitikai elemző (vagy tervező?), George Friedman nevezetes doktrínája szerint az USA fő geostratégiai célja már több mint száz éve: a német–orosz együttműködés megakadályozása (lásd: Németország a probléma! – Az amerikai külpolitika fő mozgatórugója.)

George Friedman a Chicagói Külügyi Tanács (Chicago Council of Foreign Affairs) 2015-ös ülésén kifejtette: az amerikai (USA) külpolitika fő mozgatórugója a 20. században – az első és második világháborúban, valamint a hidegháború alatt is – mindvégig a német–orosz összefogás meghiúsítása volt. „Ha ugyanis ez a két ország egyesíteni tudja erőit, akkor létrejöhet az egyetlen olyan hatalom, amely valódi veszélyt jelenthet az Egyesült Államokra.” Friedman szó szerint úgy fogalmazott: „Az USA ősi félelme, hogy a német ipari tőke és a német technológia egyesül az orosz nyersanyagokkal és az orosz munkaerővel, hiszen ez egy egyedülálló összefogás volna, amitől az USA évszázadok óta halálosan retteg. S mindent megtesz, hogy ez ne következzék be.” – Lényegében erről szólt a 20. század egész történelme, és ezt éljük ma is.

Pedig Rudolf Steiner elmondásából, a modern szellemtudomány (az antropozófia) tanításaiból tudjuk, hogy a fejlődés útja éppen ez lenne: az emberiség jövőjének (a hatodik, szláv kultúrkorszaknak) a jelenlegi germán kultúra és az eljövendő szláv kultúra (vagyis Közép-Európa és Kelet-Európa népeinek) együttműködéséből és egymás kölcsönös megtermékenyítéséből kellene kibontakoznia.** – És Közép-Európa részeként Magyarországnak is fontos szerepe van és lesz ebben a folyamatban.

Ahogy a cikk elején idézett észt-örmény szerző, Armen Töugu fogalmaz „A háború kísértete” című írásában: „Ma az a kérdés, hogy a nyugati szövetségeseknek sikerül-e tönkretenniük Oroszországot és Kínát, hogy ezáltal az összes későbbi kultúrkorszakra kiterjesszék egyeduralmukat. Ez azonban ahhoz vezetne, hogy csírájában elfojtanák az emberek bizonyos lelki és szellemi képességeit, melyeknek a jelenlegi és az elkövetkező kultúrkorszak során kellene kibontakozniuk a német és az orosz-szláv szellemi élet együttműködéséből.”[8]

Mi a teendő tehát? Az első lépés biztosan az, hogy le kell lepleznünk a hazugságot (illetve hazugságokat), „amelyet a Nyugatnak alkalmaznia kell, hogy érvényesíthesse akaratát”: a hazugságot a migrációról, a genderkérdésről, a klímaváltozásról, a Covid-járványról és most az orosz–ukrán konfliktusról és a gazdasági és energiaválságról, amely hazugságokat tehát „a Nyugatnak alkalmaznia kell, hogy érvényesíthesse akaratát”, s ki kell mondanunk: „valójában az anglo-amerikai plutokraták[9] [a nyugati nagytőkés csoportok] és Közép-Európa népe között folyik a küzdelem: a harc az orosz kultúrcsíráért” – írta Rudolf Steiner a jegyzetfüzetébe, valamikor az első világháború végén, majd így folytatta: „És abban a pillanatban, amikor Közép-Európából leleplezik ezt a tényt a világ számára, akkor egy valós helyzetkép váltja fel a valótlant.” – Itt fontos, hogy Közép-Európából, vagyis a német nyelvű vagy a „visegrádi” országokból (elsősorban tehát Németországból, Lengyelországból és Magyarországról) kellene lelepleznünk ezt a tényt és ezek a hazugságokat a világ előtt, hogy végre „egy valós helyzetkép váltsa fel a valótlant”! – És ebben igazi közép-európai impulzusként bizony fontos szerepe lenne az antropozófiának, a Rudolf Steiner által hozott modern szellemtudománynak.

„Így nincs más választásunk: vagy leleplezzük a hazugságot, amelyet a Nyugatnak alkalmaznia kell, hogy érvényesíthesse akaratát, s kimondjuk: az anglo-amerikai érdekek fő irányítói a kapitalista gazdaság eszközeivel próbálják megvalósítani a világuralmat, s puszta frázisként, üres szólamként használják a [francia] forradalom impulzusait, hogy elrejtőzhessenek mögöttük [a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit, a demokráciát, az emberi jogokat, a szólásszabadságot és így tovább]; vagy átengedjük a világuralmat egy titokban működő, okkult csoportnak az anglo-amerikai világban, míg a leigázott német és szláv területekről, jövőbeni vérontások árán, meg nem mentik a Föld valódi szellemi célját.” (Rudolf Steiner jegyzetfüzetéből)[10]

Korcsog Balázs

Miniesszék a Harc az orosz kultúrcsíráért című készülő könyvemből (várható megjelenés 2022 őszén).