NOVALIS / Főoldal
Léleknaptár
100 éve (1907-1913)
Publikációk
Támogatás


Archívum
NOVALIS / Főoldal
Csontváry géniusza (3. rész) Nyomtatás E-mail
2015. július 29.

Image
Csontváry: Önarckép
Csontváry sorsfeladata

hisz maga festőnek született”

Csontváry elhivatása mint michaeli prófécia

 

„Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”

 

Az 1879-es év apokaliptikus jelentőségét azonban nem csupán a szegedi nagy árvíz adja. Rudolf Steinertől, a modern szellemtudomány tanításából tudjuk, hogy ez az év egy hatalmas érzékfeletti küzdelem végének: Michael arkangyal korszellemmé válásának (illetve a nevével jelölt új korszak kezdetének) és a démoni seregek földre taszításának az esztendeje. Valójában ez a michaeli harc áll a Csontváry nagy önéletrajzában leírt képek „különbözetének” szellemi hátterében: az 1879-es év spirituális folyamatai tükröződnek a fizikai síkon – illetve a festő tudatában – a Kárpátok mennyei harmóniájának és a szegedi árvíz földi poklának képeiben.

Csontváry „spirituális élményének” előzményei és körülményei után lássuk magának a misztikus elhivatás-élménynek a leírását a festő „nagy önéletrajzából”:[1]

„Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem, s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt, s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom [főnököm] nesztelenül hátul sompolyog, s a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is láttam az eredményt, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem, s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.

Principálisom [főnököm] távoztával kiléptem az utcára, s a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben a fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb [napút][2] festője, nagyobb Raffaelnél.« – A »legnagyobb« szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de az nem ismétlődött meg.[3] – A kinyilatkoztatás ezen az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul rám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.

A tisztelt Olvasó nekem fog igazat adni, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot nem hoztam nyilvánosságra, mert a nyilvánosság úgysem segíthetett volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban.[4] A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél. Hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.”

A szellemi világ létét, a szellemi lények és élmények valóságát tagadó külső, materialista tudomány és a „hivatalos” művészettörténet mindmáig hallucinációként, az érzékcsalódás és a beteges képzelgés jellegzetes példájaként írja le Csontváry e sorsdöntő elhivatás-élményét.[5] A modern szellemtudomány nézőpontjából azonban itt egy összetett spirituális élményről van szó: egy képélményből, hangélményből és egység- vagy lényélményből álló szellemi tapasztalásról – vagyis imaginációról, inspirációról és intuícióról. A képélményt – a lángoló Kárpátok és az ökrös szekér érzékszervi tapasztalatán túl – a háromszögletű kis fekete mag megpillantása jelenti a bal kezében; a hangélményt a feje fölül hátulról hallott égi szózat, a mennyei kinyilatkoztatás: „Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél”. A lény- vagy egységélményt pedig – vagy legalábbis annak kezdeti fokát – egyrészt a rajz elkészültével átélt boldogságérzés (egy manapság népszerű kifejezéssel: a flow – hogy „valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg”), másrészt az a meggyőződés, annak biztos tudata (s az ebből fakadó felelősségérzet), hogy egy „magasabb hatalommal állok összeköttetésben”.

Vagyis amit a materialista tudomány és művészettörténet Csontváry e misztikus élményében (s gyakran későbbi műveinek esetében is) beteges képzelgésnek, látomásnak vagy hallucinációnak tart, az egy komplex szellemi élmény átéléséből fakad: Csontváry víziója valójában imagináció; „hallucinációja” ­– inspiráció; önkívületi állapota, „révülete”, flow-ja pedig kezdeti fokú intuíció.[6] – Ahogy 1908-as városligeti kiállításának mottójában ő maga is megfogalmazza: „Ihlettség s akaraterő a szárnyaim”. Majd zárójelben utánaírja: „Inspiratio–energia”.

Amit a külső tudomány Csontváry sorsfordító elhivatás-élményével kapcsolatban szintén nem szokott figyelembe venni, hogy az események itt valójában két síkon zajlanak: földi és érzékfeletti síkon. Hiszen az élmény leírása a nagy önéletrajzban sem az égi szózattal, hanem a földi síkon, az ökrös szekér látványával és lerajzolásával kezdődik: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem, s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt, s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.” A kis önéletrajzban is idáig jutottunk: „egy napon a gyógyszertár elé állott egy fával megrakott ökrös szekér; az ökrök bóbiskoltak, s én egy vénypapírra ezt a jelenetet lerajzoltam”. Csakhogy a nagy önéletrajzban már a földi síkon történtek leírása is jóval összetettebb: itt ugyanis megjelenik a színen egy másik ember is, és a sorsdöntő szavakat először ő fogalmazza meg. Csontváry elhivatás-élményének egyik legfontosabb mozzanata, hogy életének valódi célját, küldetését, sorsfeladatát először nem saját maga, de nem is egy égi hang vagy valamilyen felsőbb hatalom, hanem egy másik ember mondja ki: „A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, s a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is láttam az eredményt, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem, s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.” – Vagyis a kép-, hang- és boldogság- vagy egységélmény hármassága nem csak az élmény érzékfeletti, misztikus részében, hanem a földi síkon is végbemegy.

Az, hogy Csontváryt először egy másik ember ébreszti rá a sorsfeladatára, egybecseng Rudolf Steinernek a karma és reinkarnáció kérdésével kapcsolatban Friedrich Rittelmeyernek tett kijelentésével, miszerint a karmikus és „reinkarnációs kérdésekkel összefüggésben arra is fontos figyelni, hogy kívülről [azaz: mások] mit mondanak az embernek… »Jól figyeljen oda arra, amit kívülről mondanak Önnek.«”[7] Az új michaeli korszak karma-megnyilatkozásainak és karma-megismerésének egyik fontos eleme, hogy más emberek mivel szembesítenek minket, hogy embertársaink tudata és megnyilvánulásai mit tükröznek vissza a mi individualitásunkból és karmánkból, s mit árulnak el nekünk saját sorsfeladatunkról.[8]

Csontváry azonban nagy önéletírásában a földi sík után az élményt a szellemi világ szintjére: az érzékfeletti síkra tereli, ahol az egész eseménysor – a kép-, hang- és lényélmény egymásutánja – mintegy magasabb szinten is megismétlődik. „Principálisom távoztával kiléptem az utcára, s a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben a fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél.«” – Vagyis az égi hang, az angyali (vagy isteni) szózat tulajdonképpen csak utólag erősíti meg – a szellemi világból is jóváhagyva – az imént egy másik ember által már megfogalmazott sorsfeladatot, mintegy égi visszhangként válaszolva arra. – „A kinyilatkoztatás (egyetlen szón kívül) értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk…”

Csontváry tehát első rajza megszületése után, 1880. október 13-án ébred rá sorsfeladatára, amikor egy spirituális „összélmény” keretében először egy másik ember szavai szembesítik őt küldetésével, s tárják fel előtte sorsfeladatát („… hisz maga festőnek született”), s csak ezután hangzik el a mennyei sugallat, az égi szózat: „Te leszel a világ legnagyobb [napút] festője, nagyobb Raffaelnél.” – Éppen az elhivatás kettős természete: emberi és mennyei jellege – pontosabban: elsősorban emberi, s csak azt követő égi hangja – adja e „kinyilatkoztatás” korszellemnek megfelelő, michaeli természetét. Michael az önálló, szabad emberi tettekre várakozó szellem, s e tetteket – amennyiben megfelelnek a korszellemnek – csak utólag hagyja jóvá. Csontváry sorsdöntő elhivatás-élményét így egyfajta michaeli próféciaként is felfoghatjuk.[9]

Korcsog Balázs

(1. rész) (2. rész) (3. rész) (4. rész) (5. rész) (6. rész)



JEGYZETEK

[1] Csontváry-emlékkönyv, 1976. 73–74. o.

[2] A „legnagyobb” szó után Csontváry az eredeti kéziratban üres helyet hagyott, s utólag írta be a „napút” szót.

[3] „E meglepetésemben felfelé körülnéztem, nem-e az utcai házak emeletéről tréfát űz velem valaki, de senkit nem láttam, az ablakokat zárva találtam.” (Csontváry kéziratos hagyatékából)

[4] „Szólni nem mertem senkinek sem, hogy mi történt velem, csak azt éreztem, hogy a rajz sikere megnyugtatólag és boldogítólag hat rám. A jóslat pedig olyan gondolatokat hozott felszínre, melyekkel pro és kontra komolyan foglalkoznom kellett.” (Csontváry kéziratos hagyatékából)

[5] „Jellegzetes hallucináció, »pszichés« megrázkódtatás, »kulcsélmény«, amely pszichózis alapja lehet, kiváltója az egész életet fanatikusan egy célra irányító téves eszmének, megalomániás öntúlbecsülésnek. Ugyancsak jellegzetes a boldog révület érzése, és a deperszonalizációs élmény misztikus magyarázata is. Lényegében mindegy, hogy paranoiás vagy skizofrén nagyzásos téves eszme jelentkezése – ennek eldöntése a kórlélektan és nem a művészettörténet feladata…” (Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar. 1964, 27. o., 19702, 22. o.); „Különös, sorsfordító nagy élményét, melynek eredményeként a festészet lett életét meghatározó új hivatása, egy 1880. október 13-i állítólagos jóslat jelentette, amikor egy hallucinált »égi hang« kijelölte számára az utat. Az 1908-ban publikált ún. »kis önéletírásban« még nincs hallucináció, nincs égi hang, nincs elhivatás-történet, az elhivatottságnak még nincs földöntúli magyarázata.” (Romváry Ferenc: Csontváry. [é. n.], 16. o.); A nagy önéletírás már Csontváry „1910-es évekbeli gondolatvilágát tükrözi. Tehát már az életmű megszületése után, pszichózisának elhatalmasodása idején vetítette vissza akkori énjét egy három évtizeddel korábbi időszakra, amikor már a saját mítoszteremtésének, a személyéhez kötődő legendáknak nem tudott, vagy talán nem is akart gátat szabni. Ekkor már tudatában volt annak, hogy az életmű lezárult, a nagy mű elkészült, és küldetéstudatát egy eredetmondával visszamenőlegesen is igazolni akarta azzal, hogy az elhivatottság úgymond égi sugallatra történt.” (Romváry F.: I. m., 23. o.); „A fenti idézet pontos leírása annak a kóros jelenségnek, amit az elmegyógyászok hallucinációnak mondanak. Ez a hallucináció a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia) tünetének tekinthető. Csontváry esetében tehát ugyanazon pszichés megrázkódtatás indította el a betegségét és a művészetét is. Ez az indíték téveszmének ítélhető…” (Dr. Czeizel Endre: „A betegség mint hajtóerő: Csontváry küldetése”. In: uő.: Az orvos-genetikus szemével. 1980, 293. o.); „E hallucinációnak azonban megkérdőjelezhető a valóságtartalma, hiszen – mint erre Romváry Ferenc felhívta a figyelmet – erről az elhíresült eseményről Csontváry kétszer, eltérően számolt be. Az 1908-as kis önéletrajzban nincs szó égi hangról, vagyis hallucinációról, meg isteni elrendeltetésről. 1913-ban azonban már túl volt festőművészi alkotóperiódusán (hiszen 1909-ben Nápolyban festette utolsó olajfestményét, a Tengerparti sétalovaglást), s tisztában volt azzal, hogy festőtársai bolondnak titulálják a háta mögött, és festményeit sem tartják sokra. Az 1910-es évektől kezdve főleg saját prófétai küldetésének igazolására fordította minden energiáját, s ebbe saját festőművész-géniuszságának igazolása is beletartozott. Csontváry így próbálta magát és művészetét elfogadtatni – akár egy ilyen kitalált történettel is, s életművének nagyszerűségét e maga alkotta legendával próbálta alátámasztani.” (Dr. Czeizel Endre: A magyar festőművész-géniuszok sorsa. 2009, 128. o.)

[6] Csontváry misztikus élményének esetében az imagináció, inspiráció és intuíció természetesen nem a modern szellemtudomány érzékfeletti megismerési útjának fokozatait jelenti, vagyis itt nem teljesen tudatos szellemi tapasztalásokról van szó. – Csontváry misztikus élményének leírását vesd össze Shakespeare mint „ismeretlen írnok” hitvallásával (lásd Korcsog Balázs: „Shakespeare és I. Jakab király: az író és az inspirátor”. Antropozófia, 2014. János-nap, 44–46. o.); lásd továbbá Rudolf Steiner első „okkult összélményének” elemzését Thomas Meyer könyvében: Rudolf Steiner „legsajátabb küldetése”. A szellemtudományos karma-kutatás eredete és aktualitása. [magyar kiadás, é. n.], 27–31. o., különösen 29–30. o., valamint 64. o.

[7] Idézi Thomas Meyer: Rudolf Steiner „legsajátabb küldetése”. A szellemtudományos karma-kutatás eredete és aktualitása. [é. n.], 53. o.

[8] Vö. Rudolf Steiner Aquinói Tamáshoz fűződő saját karmikus kapcsolatának felismerésével az úgynevezett Neumann-élmény során (lásd Thomas Meyer: I. m., 50–54. o.)

[9] „A karma-megnyilatkozások Michael-megnyilatkozások. Vagyis ez az 1879-től kezdve mintegy 350 évig uralkodó korszellem – egy arché rangján álló valós lény – azt akarja, hogy az emberiség fejlődésének történelmi összefüggései spirituális folytonosságukban váljanak áttekinthetővé. A hagyományos történelmi szemléletmóddal, amely csak a születés és halál közötti időt veszi figyelembe, ez lehetetlen. A spirituális történelemszemlélet értelmében az emberi individualitások szellemi világban eltöltött idejét, valamint korábbi földi életeit is figyelembe kell venni. Ennek alapvető módon nekikezdeni – ez volt Rudolf Steiner »legsajátabb küldetése«.” (Thomas Meyer: I. m., 127. o.)

Utolsó frissítés ( 2016. január 31. )
 
< Előző   Következő >